Prológus

Prológus



                                                                                Fordította : Jane

A szíve úgy vert, mint egy dob – gyorsan, erősen és hangosan. A lélegzete olyan erős volt, mint egy szélvihar, a mellkasa megfeszült az éles zihálásától. Félelem áradt szét a csontjaiból, minden egyes sejtjéből, a keze úgy remegett, mint egy falevél és izzadtság csöpögött a kihevült bőréről.

„Isten hozott a pokolba, Fiú!”

Ez a négy szó üdvözölte Fiút, amikor egy megtermett őr, brutális erővel behajította egy nyirkos pincébe. Mindenhol sötétség honolt, a legsötétebb feketeség. Az őr fekete ruhát viselt, az autó belseje, amivel ide hozták, az is fekete volt, kint az ég is az volt és az ablakok a szobában, ahol most állt, mind feketék voltak. Az áporodott levegő nedves volt és fullasztó, a hőmérséklet a szobában forró. Olaj, izzadtság és valami rothadó szag marta Fiú orrát, amitől öklendezni kezdett, lábai a ragacsos, koszos földhöz tapadtak.

Pokol, gondolta Fiú, elmélkedve az őr szavain. Egy élő, lélegző pokoli hely.

Az őr még egyet taszított rajta, ezúttal le a csúszós lépcsőn, tompa fény áradt a falakból. A magas téglafalak barnás-vöröses színűek voltak, az ősöreg ventilátorok nyikorogva próbálták hűteni a forró levegőt. A plafonon végig futó csövekből szennyvíz csöpögött a földre, patkányok és férgek hemzsegtek a lába körül.

Ez a hely egy fertő volt.

Egy durva kéz újra megtaszította Fiút, előretolva őt egy keskeny folyosón. Minden egyes lépésnél egyre hangosabban hallotta lélegzete visszhangját. Minden egyes lépéssel, a szíve egyre erősebben és erősebben vert. És minden lépéssel, egyre hangosabban hallotta az érdes hangzavart, amely az előtte tornyosuló vasajtó mögül jött. Emberek üvöltöztek és gúnyolódtak, miközben jól kivehető volt a fém egymáshoz csattanása.

Fiú szemei nagyra nyíltak, az orrlyukai megteltek rémülettel, ahogy az ajtót bámulta. Ezen a helyen semmire nem lehetett azt mondani, hogy biztonságot sugározna, sőt, minden egyes lépéssel csak színtiszta rémületet érzett. Az őr előrenyúlt Fiú mellett, kétszer hangosan és lassan kopogott, minden egyes koptatás úgy megremegtette a Fiú testét, mintha ágyúval lőttek volna. Zárak nyíltak, kulcsok csörögtek, és végül a vasajtó kitárult.

Fiú szemei elkerekedtek a látványtól, ami feltárult előtte. A zsúfolt szoba tele volt férfiakkal, egy tűhegynyi üres hely sem volt benne. Izzadt testek lökdösték egymást egyik faltól a másikig, miközben vodkát ittak, pénz cserélt gazdát, izgatottan hadonásztak, ahogy valamit figyeltek maguk előtt.

– Mozdulj, Fiú – parancsolta az őr. Fiú csoszogva vonszolta magát, vonakodva lépett előre a „pokolba”. Aztán már mozdulni sem tudott, úgy állt ott, mintha kővé dermedt volna, lábai remegtek és szédülni kezdett.

Az őr elkapta Fiú nyakát, erősebben szorította, amitől Fiú arca megrándult, ahogy durván végig vezette az üvöltöző tömegen át. A férfiak hirtelen megálltak és végignéztek Fiún, némelyik helyeslően, de a legtöbben elutasítóan. Fiú tekintete elhomályosodott, képtelen volt feldolgozni a látványt és a szagokat.

Az ájulás kerülgette. A tüdeje lángolt, ahogy kapkodta a levegőt, ujjai remegtek a félelemtől, de megrázta a fejét, igyekezet úgy megszabadulni a félelmet keltő gondolatoktól, ahogy azt az apjától tanulta, és sikerült neki emelt fővel szembenézni minden kíváncsi tekintet gazdájával.

Ahogy a tömeg lassan kettévált előtte, Fiú meghökkent az elé táruló látványtól – egy óriási, plafonig érő acélketrec, amelynek a tetejét pengeéles szögesdrót vette körül. Mozgás villant a ketrecben. Fájdalmas nyögések és vér szabadult ki a ketrecből, végig spriccelve a szürke felsőjét és az arcát. Ezúttal még levegőt sem vett. Lefagyott, teljesen leblokkolt a sokktól, a vér fémes illata bekúszott az orrába. Fiú nem hitt a szemének. Nem tudta feldolgozni a látványt: fájdalom, eleven hús, sírás, vér… iszonyatosan sok fájdalom és vér.

Hirtelen bűzös szájszag csapta meg az orrát. Fiú összerándult, ahogy belélegezte a rothadó étel és a fanyar cigaretta füst gyomorforgató bűzét.

– Szívd magadba a látványt, Fiú! Nemsokára te leszel abban a ketrecben.

Fiú addig tartotta vissza a lélegzetét, ameddig csak bírta. Élesen fújta ki a levegőt, ellenállt a késztetésnek, hogy köhögjön vagy elsírja magát.

Nagyon fiatal kora óta arra tanították, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Az apja megbüntette, ha panaszkodni, netán sírni mert. Biztos volt benne, hogy nem itt és nem most fogja ezt megengedni magának. Fiúnak sikerült összeszednie magát, komornak és érzelemmentesnek mutatkozni…bármit megtett volna azért, hogy túlélje ezt…ezt, bármi is volt ez a pokol.

Egy hangos reccsenés hallatszott a ketrecből, a hang végig kúszott a gerincén, és hányás kúszott a torkába. Ahogy egy megtermett néző, mosolyogva ünnepelve elmozdult az útból, minden világossá vált. A harcosok a ketrecben gyerekek voltak…fiúk, akik nem tűntek idősebbnek nála.

És úgy tűnt, hogy élet-halál harc folyik közöttük…

Fiú hitetlen tekintettel nézett körbe a ketrec körül. Különböző fegyverek voltak felsorakoztatva: kardok, láncok, kalapácsok, fejszék és még sok minden más.

A fiatalabbik harcos hátratántorodott, kezét a gyomrára szorította, miközben az ellenfele úgy járta körül, mint egy vadállat, zavaros tekintetét az áldozatára meresztette. Ő volt az erősebb harcos kettejük közül, ő volt a támadó, kezében egy hosszú pengéjű kés, amelynek végéről vér csöpögött. A préda, a ketrec vastag kerítésébe kapaszkodva körbe tántorgott, hogy szembeforduljon a közönséggel. Csak ekkor vette észre Fiú, hogy a préda gyomrát felhasították, vér és belek lógtak ki a tátongó sebből.

Rosszullét fogta el Fiút, ahogy nézte, amint a halálosan megsebzett harcos meggyötörve térdre zuhan. Fiú a szürke felsője ujjába törölte a nyálát, mialatt nézte, ahogy a vesztes harcosból kiszáll az élet.

A tömeg kitört, örömteli és rémült kiáltások keveréke hallatszott, mialatt több köteg pénz cserélt gazdát. A harcnak vége volt. A zaj a pincébe egyre nagyobb lett, és a férfiak csak a nyereségükre koncentráltak, figyelmen kívül hagyták a győztest, aki a ketrec közepén állt.

De Fiú nem nézett félre. Nem tudott félre nézni, tekintete oda volt szegeződve. Nézte, ahogy a győztes, akit az ellenfele vére és belei borították, térdre esik, vaskos testéből kiszáll a felgyülemlett energia és adrenalin. Szemei vörösek voltak, teste rázkódott.

Fiú végignézte, ahogy a harcos megfeszült a dühtől, hátra vetette a fejét és kiüvöltötte magából a fájdalmát, amit az áldozata, a saját tette miatta érzett. Nézte, ahogy a győztes elejti a véres kést, és ahogy egy mindent felemésztő zsibbadtság végigsöpör a testén.

És akkor a győztes élettelen tekintete találkozott az övével, megmutatva, hogy milyen lesz Fiú jövője.

Ugyanaz a bűzös lehelet végig söpört Fiú arca mellett.

– Ezen túl úgy fognak ismerni téged, hogy a 818-as harcos, és ha életben akarsz maradni, akkor megtanulsz harcolni és túlélni itt, a pokolban.

És a 818-as így tett.

Idővel a 818-as páratlan harcos lett.

818 lett maga a halál.

Egy. Kibaszott. Kőszívű. Gyilkos.