Epilógus

Epilógus

Fordította: Jane

Hat hónappal később…

– Lyubov moya… – nyögtem, ahogy Luka bennem mozgott. Simogattam az izmos hátát, a hátam hátravetettem, míg ő csókolta és harapdálta a nyakamat.

– Solnyshko – morogta Luka, csípője egyre gyorsabban mozgott, farka olyan kemény volt, mint az acél, egyre nagyobbra duzzadt, ahogy mindketten rohamosan közeledtünk a kielégülés felé.

Kapkodva szedtük a levegőt, aztán a hajába markoltam, míg Luka felnyúlt és az ágy fémtámlájába kapaszkodott, aztán vadul lökni kezdett, amitől elveszítettem az önuralmam.

– Baby! – kiáltottam, ahogy éreztem, hogy közel a csúcs, lábaimmal átkaroltam a derekát. Luka felemelte a fejét és megcsókolt, nyelveink vad játékba kezdtek.

– Kisa… Kisa… – morogta Luka, elszakadva a számtól, izmai megfeszültek, ahogy elélvezett, engem is magával ragadva. Farka rángott bennem, majd a mellkasomra zuhant, a bőr izzadtságtól sikamlós volt a már órák óta tartó szeretkezéstől.

Tegnap összeházasodtunk. Végre. A gyerekkori templomunkban adott össze Kruschev atya. Hivatalosan is Luka felesége voltam, és ebben a pillanatban nem volt nálam boldogabb ember a földön. Beletúrtam Luka borzas hajába, míg ő igyekezett lenyugodni az orgazmusa után. Felemelte a fejét, és lassú csókot nyomott a számra.

– Szeretlek, solnyshko.

– Én is szeretlek – mondtam, és megsimogattam az orcáját.

Szégyenlősen mosolygott, és hat hónap elteltével is félt élvezni a szabadságát, és úgy érezte, hogy nem méltó a szerelmemre. A Gulágban töltött idő emlékeitől folyton rémálmai voltak, és hideg verejtékben úszva riadt fel éjjelente, sok száz fiú és férfi arca kísértette, olyanoké, akiket muszáj volt megöljön az életben maradásért. A rémálmok annyira elfajultak, hogy Luka nem volt hajlandó aludni az első napokban. Nem tudtam elviselni a szenvedését, így szembeszállva apámmal és az ortodoxvallással, már aznap este Luka mellett aludtam a gyerekkori ágyába, és azóta egyszer sem ébredt fel éjjelente.

Szüksége volt rám, hogy aludni tudjon. Távol tartottam a rémálmait. Azóta egy napot sem töltöttünk külön. Felhúztam a fejét, és a szemébe néztem.

– Mindig is szerettelek, és életem végéig szeretni foglak.

Luka egy gyönyörű mosollyal válaszolt, majd csókokkal halmozta el a nyakam, a mellkasom, a hasam. Felpillantott, és reményteli tekintettel nézett rám.

– Mit gondolsz, teherbe estél már?

Nevetve húztam vissza magamhoz.

– Tegnap házasodtunk össze, Luka.

– Gyereket akarok tőled – mondta komoly ábrázattal.

– Tudom, lyubov moya. És meg is fog történni. Semmi nem választ el tőled újra. – Végig simítottam a jegygyűrűjén. – Most már házasok vagyunk. Örökké együtt, emlékszel?

Nagyot sóhajtott, majd bólintva lehanyatlott mellém, fejét a meztelen mellkasomra tette. Orrát a mellemhez nyomta, és mosolyogtam, mivel tudtam mit jelent ez az apró kis mozdulat. Elkezdtem simogatni a haját, kiélvezve, ahogy szorosabban karol át. Imádta, amikor a haját simogattam. Azt mondta, ettől úgy érezte, mintha az utóbbi 12 év meg sem történt volna. Meghasadt a szívem, mert ez a Luka, nem a gyerekkori Luka volt. Sérült volt. Kimerült. Kísértette a múltja. Teljesen megváltozott… de ő volt az a férfi, akit szerettem, a férfi, aki mindig is az én védelmezőm volt. Most már annál is több. És annak ellenére, hogy milyen nehéz és kemény volt az élete, velem végre békére lelt. Mindketten megnyugvást jelentettünk a másik számára.

– Olvass nekem – motyogta Luka, teljesen ellazulva a karjaimban. Mosolyogva nyúltam a kedvenc könyvünkért, ami megviselt és régi volt már. Soha nem dobtak ki. Lehet, hogy titkon mindig is reméltem, hogy egy nap még szükségem lesz rá.

– Készen állsz, lyubov moya? – kérdeztem.

– Mmmm… – motyogta válaszként. – Olvass nekem – mondta, majd megfogta a szabad kezem. Mosolyogtam, mert kimondhatatlanul boldog voltam, ahogy itt feküdtünk az új ágyunkban, az új házunkban, három házra a szüleitől.

„Egymásnak voltak teremtve, egy fiú és egy lány, két szív kettészakítva, messze egymástól – idegen földeken, magányosan. Mert Isten tudni akarta, hogy az igaz szerelem kiállja-e a próbát. Látni akarta, hogy a két meghasadt szív újra egymásra tud-e találni, annak ellenére, hogy kevés esély volt rá. Évek teltek el. Mindketten szenvedhettek. Mindketten szomorúak lehettek, de egy napon, amikor a legkevésbé számítottak rá, egymás útjába kerülnek. Csak az a kérdés, hogy felfogják-e ismerni a hiányzó lelküket? És vissza találnak-e az igaz szerelemhez…?”

Lenéztem Lukára. Csukott szemmel, köröket rajzolt a hasamra, ajkain halvány mosollyal, és tudtam, hogy azért imádkozik, hogy teherbe essek. Én is ugyan ezt tettem.

– Te felismerted az enyémet – mondta álmos hangon, lassan nyitotta ki a szemét. Abbahagytam az olvasást és leengedtem a könyvet. – Felismerted a lelkem, amikor már elvesztem a sötétségben.

– Így van, baby – mondtam a könnyeimmel küszködve.

– És visszavezettél magadhoz – mondta, és csókot nyomott a hasamra. Megráztam a fejem.

– Na, ebben tévedsz.

Luka felemelte a fejét, oldalra döntötte, ajkait összeszorította zavarodottságában. Nagyot dobbant a szívem, és elengedtem a kezét, ujjaimmal az arcát simogattam. Megfogtam a kezét, és a szívem fölé helyeztem.

– Nem hozhattalak vissza, mert soha nem is mentél el. Innen nem – paskoltam meg a kezét a mellkasomon.

Luka mosolygott, és újra lehajtotta a fejét. Lehunyt szemmel emelte fel a kezem, és a hajába tette, orrával döfködött, hogy folytassam a simogatást. A szívem túlcsordult szeretettel, és elkezdtem simogatni a selymes, szőke tincseket. Felemeltem a könyvet és folytattam, ahol abbahagytam.

„A szerelmi történetük akkor kezdődött, amikor a lány megszületett...”