23. Fejezet

23. Fejezet

Kisa

Fordította: Katie

– Készen vagy, lyubov moya?

Lukához fordultam, ő még mindig le volt dermedve, a mamája és a papája házának a homlokzatát bámulta nyugtalan arckifejezéssel.

Megszorítottam a kezét, és Luka végre lenézett rám. Pislogott, aztán újra pislogott. Az arckifejezése teljesen elveszett volt.

– Nem tudom – mondta fátyolos hangon. – Sok mindenre emlékszem, de egyiknek sincs értelme. Csak felvillanó pillanatok az emlékeim. Egyik sincs sorrendben. Csak elmosódott képek, hogy milyen volt az életem.

A barna homokkő homlokzatra nézett, ami nekem is annyira az otthonom volt, mint neki.

– Mint ez a ház. Emlékszem, hogy a lépcsőn ültem veled. Emlékszem, hogy a szobámban voltam. Azt hiszem… veled. Luka megmozdult, elém lépett és felemelte a kezem, amelyiken nem volt gipsz, és a mellkasára tette. – Minden egyes emlékem, ami van, abban benne vagy. – A feje le volt hajtva, így nem tudtam a szemébe nézni.

Csomó nőtt a torkomba attól, mennyire ijedtnek és elveszettnek nézett ki. Csak néhány órával ezelőtt ölte meg azt az embert, aki tönkretette. Azt gondolom, ezt a célját annyira sokáig űzte, hogy nélküle fogalma sem volt, mihez kezdjen.

A ketrec vad gyilkosa eltűnt, és a helyét átvette az elveszett kisfiú.

Előrébb léptem, az ujjaimmal az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. Luka tekintete találkozott az enyémmel, azok a barna szemek, az én szemem kékjével a balban, a szívem őrült vágtára késztették.

– Ez azért van, mert soha nem váltunk el. Mióta az eszünket tudjuk, egyek vagyunk. Mindig is így volt. Most pedig megtaláltuk a visszautat egymáshoz, szerelmem.

Luka szemei az enyémbe fonódtak, felvillant bennük a birtoklási vágy.

– És ez örökre így marad – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Még egyszer nem vesztelek el.

Könnyek lepték el a szemem.

– Mi mindig együtt leszünk.

A szülei házának az ajtaja kinyílt, és Ivan Papa sétált ki rajta, és megállt a lépcső tetején. Felemeltem a kezem üdvözlésképpen, és Ivan szomorúan mosolygott rám.

Luka megmerevedett, a szemeiből csak úgy sütött az aggodalom.

– Gyerünk, bébi – suttogtam, hogy csak ő hallja.

Megrántottam Luka kezét, és a ház felé vezettem. A házamban lezuhanyozott, miután Dr. Chazov mindkettőnket ellátott és befoltozott. A papa egyik embere hozott neki egy kék farmert és egy fehér pólót.

Annyira jól nézett ki, hogy nem tudtam betelni a látványával. A farmer és a póló feszültek a hatalmas izmain, az arcvonala határozott és a szőke haja a legelőnyösebben kócos.

– A mamád alig várja, hogy újra találkozzon veled, fiam. Ő… – Ivan hangja megbicsaklott. – Addig nem hiszi el, amíg a karjai közt nem tarthat. Annyira izgatott, hogy a szívroham kerülgeti.

Ivan bekísért minket az előtérbe, és éreztem, ahogy a feszültség sugárzik Lukából, a keze merev az enyémben. Megrántotta a kezem, és a mellkasához húzott, majdnem úgy, mint egy pajzsot, miközben a nappali felé lépdeltünk Talia egy széken ült, a lábai folyamatosan jártak idegességében, és a hüvelykujját rágta.

Tolstoi mama a márvány kandalló előtt foglalt helyet, és amikor meglátott minket belépni a szobába, megdermedt és csak bámult ránk.

Éreztem, ahogy Luka megmerevedik mögöttem, és amikor felnéztem rá, a szemeit összeszorította, a fejét oldalra billentette és az ajkait annyira összepréselte, hogy csak egy vékony vonal látszott belőle.

Emlékezett rá. Tudtam milyen arckifejezést vág, amikor egy emlék a helyére kerül. A mellkasom boldogság öntötte el. Emlékezett a mamájára.

Tolstoi mama felzokogott, kinyújtotta a kezét, és megkapaszkodott a kandalló párkányban, hogy a segítségével felálljon.

– Luka? Luka… te vagy az…?

Luka keze lehullott az enyémről, és elém lépett.

– M-mama?

Luka a mamája felé sietett, amikor meghallotta megszólalni, és a kitárt karjai közé ölelte.

– Luka. Te vagy az… a fiam… az én fiam…

– Igen. – Fújta ki a levegőt Luka, és a mamája a dereka köré fonta a kezét, az alakja aprócska az ő nagy, hatalmas izmokkal teli testén.

– Hazajöttél – sírt. – Hazajöttél hozzánk… Tudtam, hogy ott vagy valahol. Éreztem a szívemmel, hogy még mindig életben vagy. – Hátra húzódott és lábujjhegyre kellett állnia, hogy a kezét Luka borostás arcára tehesse. – Az én fiam… az én fiam…

Úgy éreztem magam a szobában, mint egy betolakodó, így visszaosontam a folyosóra, miközben anya és fia újra találkoztak, és a konyhán keresztül a hátsó udvarra mentem. Abban a pillanatban, ahogy az arcomat friss levegő érte, máris jobban éreztem magam.

A kis hátsó udvaron álló fehér padhoz sétáltam, rároskadtam, lecsuktam a szemeim és vettem egy nagyon mély lélegzetet.

Még a számomra is hihetetlennek tűnt mindaz, ami történt. Annyira valótlannak tűnt. Mint egy álom, amiből soha nem akarsz felébredni.

Éreztem a probléma súlyát, hogy minden olyan későn történt – hogy megtudtuk, Luka életben van, hogy Alik volt a felelős a fájdalomért, amin Lukának éveken keresztül végig kellett mennie és most, hogy Alik halott és Lukát újra a karjaimban tarthatom– az érzelmek, mint bánat és öröm, egymással harcolnak bennem.

A kezembe hajtottam a fejem és csak elengedtem mindent, az érzelmeim a könnyeimen keresztül távoztak.

– Kisa?

Megriadtam, felemeltem a fejem, és kétségbeesetten törölgetni kezdtem a horzsolásokkal teli arcom a jó kezemmel, és próbáltam leküzdeni a zokogást.

– Talia, megijesztettél – mondtam, miután megköszörültem a torkom, és ő mellém ült, a tekintetével pedig az éjszakai égboltot kémlelte. Egy szó nélkül kinyúlt a kezemért és megfogta. Lecsuktam a szemeim, belélegeztem a brooklyni nyári levegőt, amikor suttogva megszólalt.

– Köszönöm.

Kipattantak a szemeim, Talia arcára pillantottam, és észrevettem, hogy megváltozott, sokkal nyugodtabb. A mellkasom összeszorult, amikor ráeszméltem, hogy éveken keresztül, mióta Luka „meghalt”, ez volt az első alkalom, hogy igazán gondtalannak néz ki.

Hogyan nem vettem ezt eddig észre?

– Tal…

– Soha nem hittem volna neked, ha azt mondod… Raze… a testvérem. Egy másodpercre sem hittem volna neked. Még akkor sem, amikor a két saját szememmel láttam, akkor sem ismertem meg. Annyira nagynak és agresszívnek néz ki – szipogott Talia. – Kisa, nem ismertem fel a saját testvéremet.

– Megváltozott, Tal. Nem ugyanúgy néz ki – mondtam, próbálva vigasztalni. – Mindig kapucnis melegítő felsőt viselt, a kapucnit a szemébe húzva. Azt gondolom, tudta, hogy fel fogják ismerni, ha a bal szemét meglátják. Biztosan persze nem tudhatta. Nem sok mindent tud. Újra meg kell mindent tanulnia. – Megszorítottam Talia kezét. – Senki sem ismerte volna fel.

Felém fordult.

– Senki, kivéve téged. Úgy érezted, vonz maghoz, attól az éjszakától kezdve, hogy megmentett abban a sikátorban. Te kezdted üldözni és te jöttél rá, ki is valójában. Te hoztad vissza. Soha nem adtad fel. Láttad őt a mérete, a tetoválása és a sebhelyek alatt is. Te láttad, hogy ő az.

Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de nem tudtam megszólalni, az érzelmek túlcsordultak bennem. Így csak ültünk ott, és évek óta először nyugodtan vettünk levegőt.

Nem sokkal később felálltam a padról, és bementem a házba. Tolstoi mama a konyhában volt. Ahogy beléptem, a tekintete a meggyötört, megvert testemen állt meg.

– Kisa… lányom – mondta halkan, aztán felém nyújtotta a kezét, mielőtt a karjaiba zárt volna.

– Minden rendben, mama. Mostantól minden rendben lesz.

A mellkasához szorított, és azt dörmögte:

– A jóisten, a fiam lelkének egy darabját beléd tette, így amikor ő eltévedt az úton, a lábai visszahozták őt hozzád. Te vagy a lelke másik fele. Te vagy a megmentője… te vagy mindannyiunk megmentője.

Visszaküzdöttem a szememben gyülekező könnyeket, hátra húzódtam és egy csókot nyomtam az arcára. Nem tudtam mit mondhattam volna.

– A mamád a mennyekben most nagyon boldog.

– Mama… – mondtam, és küzdenem kellett a torkomban levő csomó miatt.

– Shhh… most már minden rendben. Nem kell semmit mondanod vagy magyarázkodnod. Minden olyan, amilyennek lennie kell. A múlt az múlt. Kövesd az újonnan megvilágított utat a jövőbe. A fiam visszatért, a férfi, aki elvitte halott, és te szereted őt, minden egyes porcikáját. Mi többet akarhatnék?

Magamba szívtam ezeket a szavakat, színtiszta örömmel elmosolyodtam, és azt kérdeztem:

– Hol…

– A régi szobájában – tájékoztatott Tolstoi mama.

Még mindig mosolyogva, újabb csókot adtam az arcára, és átmentem a nappali szobán, fel a lépcsőkön az emeletre, közben pedig hallgattam, ahogy évek óta először Tolstoi mama énekel.

Ivan papa az irodájában volt, az asztala mögött ült, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az elmúlt tizenkét év meg sem történt volna. Ivan telefonált, és megdermedtem, amikor hallottam, hogy a Gulágról beszél... a 362-es rabról.

– Tudni akarom a nevét, honnan jött, és a férfi nevét, aki oda juttatta. – A telefonban alig hallhatóan valaki beszélt, de abbahagyta, amikor Ivan az asztalra csapott és azt mondta:– Annyit fizetek, amennyit kell, a pénz nem számít, ezt a fiamért teszem! Találd meg azt a férfit, és öld meg!

Lecsuktam a szemem egy pillanatra és szomorúság töltött el. Luka bosszút áll 362 nevében, a barátjáért… a férfin, aki alaptalanul vádolta meg.

Luka ezt az egyetlen barátjáért akarta megtenni. Ettől csaknem megszakadt a szívem.

Kinyitottam Luka régi szobájának az ajtaját, beléptem, és azt láttam, hogy bele van süppedve a régi, keskeny ágyába, a feje pedig lehajtva. Annyira nagynak nézett ki a fakó, kék ágyán. A gyomrom összerándult. Annyira szürreális volt őt most itt látni a szobájában, idősebben.

– Luka?

Luka felemelte a fejét, a barna szemei fénylettek. Becsuktam magam mögött az ajtót, és az ágyhoz sétáltam. Mellé akartam ülni, de mielőtt helyet foglaltam volna, Luka óvatosan elkapott a nagy karjaival és az ölébe ültetett, a fejét bedugta a nyakamhoz és mélyen beszívta az illatom.

Elmosolyodtam, mert ez egy volt a szokási közül, amit nem hagyott el.

Megsimítottam a haját, és egy hosszú csókot adtam a fejére.

– Jól vagy, bébi?

Megrázta a fejét, hogy jelezze: „nem” és én még szorosabban öleltem. Nem tudtam elképzelni, mennyire össze lehet zavarodva ebben a pillanatban. A megrázkódást, hogy itt van. A döbbenetet, amikor rájött, hogy nincs egyedül ebben a világban. Éppen az ellenkezője.

Szerették. Olyan nagyon, átkozottul szerették.

– Minden rendben lesz, te is tudod – nyugtattam.

Luka felemelte a fejét, és a barna szemei találkoztak az enyémmel.

– Nem tudom, mihez kezdjek. Olyan sok időt töltöttem el egy céllal, egy feladattal, és most végeztem vele. – Összeráncolta a szemöldökét. – Most mit csináljak, solyshko? Mihez kezdjek? Mi van, ha semmi mást nem tudok csinálni, csak gyilkolni?

Megragadtam az arcát és a homlokom az övének támasztottam.

– Megtanulod, hogy élj újra. És én minden egyes lépésnél melletted leszek.

Luka szemei könnyekkel teltek meg, és egy könnycsepp végig folyt a sebhelyes arcán… és azt hiszem ez volt a legszívszorítóbb dolog, amit valaha láttam.

– Bébi, ne sírj! – mondtam és összeszorult a torkom. – Minden rendben. Szeretlek, annyira szeretlek.

Luka tekintete találkozott az enyémmel, a hosszú, sötét szempillái nedvesek voltak, felemelte a kezét és az enyémre tette, ami még mindig az arcán nyugodott.

– Szabad vagyok… Végre szabad vagyok… Nem tudok… Nem tudok…

A szívem majdnem felrobbant a mellkasomban az arcán levő fájdalom láttán. Olyan szorosan öleltem a lelki társam a mellkasomhoz, amennyire csak tudtam.

A számmal a füléhez hajoltam, és azt kérdeztem:

– Megkaphatlak?

Luka megdermedt egy pillanatra. Aztán éreztem, ahogy az évtizedes fájdalom és veszteség kiszáll a testéből.

– Megkaphatsz, solnyshko. Mindenem megkaphatod. Mindig megkaptad, és mindig meg is fogod.