15. Fejezet

15. fejezet

Raze

Fordította : Jane

A több száz láb dübörgése visszhangzott a Tömlöc pincéjében, amikor Durov verekedett. Ugróköteleztem, bemelegítettem a harcra, amikor egy hatalmas éljenzés miatt az ajtó felé kaptam a fejem. Még gyorsabban ugráltam, miközben arra vártam, hogy jöjjön Viktor és elmondja, hogy ki nyert. Nem kellett sokat várnom.

Pár perccel később Viktor lépett be az ajtón, tekintete a földet pásztázta.

– Durov nyert – csak ennyit mondott, de az arcára kiülő undorból tudtam, hogy nem egy sima gyilkolás volt. Játszott és kekeckedett az ellenfelével, megint. Valószínűleg felszabdalta a késével, de oly módon, hogy még életben legyen, míg meg nem adja a kegyelemdöfést.

Nem hiába volt „ A Hentes” a beceneve.

Viktor a szoba végébe ment, megmosta az arcát, majd visszajött és megállt előttem.

– Megnéztem Góliátot, szereztem néhány adatot róla.

Tekintetem Viktoron tartottam, de nem hagytam abba a melegítést.

– Grúz, új ebben a szezonban. De még soha nem veszített egy meccset sem. Kegyetlen, és kevés gyenge pontja van. Kb. 10 kilóval nehezebb nálad és 10 centivel magasabb is.

A fejembe már kialakult egy kép Góliátról, és már azt is elképzeltem, hogy miként győzöm le.

– Fegyver? – kérdeztem.

– Egy fekete sai – válaszolta Viktor.

Abbahagytam az ugrálást. Ledermedve kérdeztem.

– A Gulágból van?

Viktor bólintott.

– Igen. Láttam az egyik edzőt a Nyugati Parti Gulágból. (West Coast) Ő az egyik legértékesebb harcosuk. Körútra viszik, több versenyre is benevezték országszerte. – Viktor átnyújtott egy vizes palackot és intett, hogy igyak. – Nagyon okosnak kell lenned ebben a küzdelemben, Raze. Gyors. Eddig nem győzte le senki. Téged sem. De mire vége az estének, valamelyikőtök halott lesz.

Erős döngetés az ajtón, és az ismerős hang.

– Te következel! – kiáltották be.

Levettem a felsőm, felhúztam a pengés bokszereimet, bekentem a szemem alatt a Fekete Szem kenőccsel, hagytam, hogy az égető düh átjárja az izmaimat, ahogy fejben már készültem a meccsre.

Hallottam, ahogy a közönség hangja egyre erősödik, amiből tudtam, hogy Góliát belépett a ketrecbe. Viktor kinyitotta az ajtót, és kivezetett a homályos folyosóra. Bepillantottam Durov szobájába és láttam, ahogy egy idősebb férfi a véráztatta mellkasát csapkodja, így gratulál neki. Hasonlítottak egymásra, egyből tudtam, hogy ez a pöcs az apja. Pont olyan kibaszottul ördöginek nézett ki, mint Durov.

A folyosó halvány fényében is látni lehetett az előző vérnyomait a földön, és érezni lehetett a halál szagát a levegőben. Éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem, a fülemben visszhangzott a saját légzésem, még úgy is, hogy a tömeg egyre hangosabb volt, de valami mást is hallottam…valaki a nevem kiáltotta.

– Raze!

Oldalra fordultam, oda, ahonnan egy másik folyosó nyílt. Kisa állt az árnyékok takarásában. Viktor megállt és felhúzott szemöldökkel bámult rám. Figyelmen kívül hagytam őt, odasiettem Kisához, a karomba vettem, és a háttal a falnak nyomtam. Kisa kék szemei nagyra tágultak, ahogy a mellkasom az övéhez nyomtam, előre dőltem és az orrom az arcához simítottam.

– Kisa…– motyogtam, miközben ő a hajamba túrt, majd a kezei lecsúsztak az arcomra, és ajkaimat az övéhez húzta, majd megcsókolt. A szájába nyögtem, majd a nyelvem is bedugtam és az övéhez simítottam. Kisa mellbimbói megkeményedtek, éreztem a meztelen bőrömön. Kezeivel eltolta az arcomat, miközben egyre gyorsabban vette a levegőt. Simogatott, amitől a farkam azonnal megkeményedett, és a csípőmet az övéhez szorítottam.

– Raze…látni akartalak – suttogta.

Az orrlyukaim kitágultak, ahogy magamba szívtam az illatát.

– Akarlak – mondtam, és láttam, ahogy a szemei könnybe lábadnak. Nem tudom, hogy mi lehet a baj. Csak bámultam rá zavarodottan. Kisa arckifejezése hirtelen megváltozott és rám mosolygott, ujjbegyeivel a nyakamat simogatta.

– Szeretem, amikor ezt csinálod, mármint, amikor így oldalra döntöd a fejed.

Összeráncoltam a szemöldököm, nem értettem mire gondol, de nem is kérdeztem rá.

– Miért sírsz?

Kisa a nyakam köré fonta a karjait, orrát a hajlatomba fúrta.

– Akkor kaptalak vissza, amikor már azt hittem, hogy lehetetlen, és te még nem is fogtad ezt fel.

Még inkább összezavart, amit mondott. Az arcomhoz húztam, és könnyes szemmel suttogni kezdett.

– Láttam az ellenfeled.

– És? – kérdeztem feszülten.

– Hatalmas, Raze. Körbekérdeztem, és még soha senki nem győzte le. Mindig megöli az áldozatait.

– Én is – mondtam keményen, egy csöppet sem élveztem, hogy nem bízik a képességeimben. Egy gyilkos voltam, legyőzhetetlen.

– Tudom, de…– nagyot nyelt, a szemembe nézett, majd előre hajolt és könnyű csókot lehelt a bal szememre. – Rettegek attól, hogy elveszítelek ma este. Abram hozatta ide. Fél tőled, Raze. Tudom, mert attól tart, hogy képes vagy legyőzni Alikot a döntőben.

A szívem acéllá változott, ahogy a szavai csak még jobban feltüzeltek, hogy legyőzzem Góliátot. Hogy szétbasszam Alik és az apja tervét. A homlokomat az övéhez nyomtam, és ígéretet tettem.

– Nyerni fogok.

Egy sóhaj hagyta el a száját, de felfogtam a hangot, ahogy az ajkaimat az övéhez nyomtam.

– Kérlek – mondta, az ajkamnak feszülve. – Annyi mindent el kell mondanom neked. Annyi mindent akarom, hogy megtudj. Túl kell élned.

– Győzni fogok, Kisa-Anna – tört ki belőlem újra, éreztem, ahogy a félelem kiáradt a törékeny testéből. De amit nem tudott, az az, hogy engem a félelem csak erősebbé tesz. Egy plusz löketet ad. Nem fogok veszíteni, főleg úgy nem, hogy csak Kisa jár a fejembe és az, hogy meg kell mentenem őt Durovtól.

– Nyerni fogsz – mondta Kisa egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében.

Valaki köhögött a hátunk mögött. Viktor közelebb lépett, arcán döbbenet.

– Raze, mennünk kell. Várnak a ketrecben.

Még egy csókot adtam Kisának, megfogtam az ujját és végighúztam a hasamon.

– Ma este itt még lesz egy rovátka, és aztán újra az enyém leszel, amikor eljössz hozzám.

Kisa próbált mosolyogni, de az idegesség rázta a testét. Kiléptem a folyosóra és végigvágtattam az alagúton, egyenesen be a tömegbe, ahol az emberek félreálltak, hogy el tudjak menni közöttük. Láttam a ketrecet, és eluralkodott rajtam a vérontás és a gyilkolás vágya. Láttam, hogy az ellenfelem már a ketrecben köröz, de nem vettem róla tudomást. Az egyedüli gondom Kisa volt…hogy túléljek érte. Hogy túléljem ezt, hogy meg tudjam védeni és gondoskodni tudjak róla.

Felszaladtam a lépcsőkön, és megálltam a fém ajtó előtt.

– Engedjetek be! – mondtam és az ajtóra csaptam. Egy őr jelent meg a hátam mögött és kinyitotta a zárat, és én azonnal berobbantam a ketrecbe, ökölbe szorított kézzel. És aztán felnéztem…

A gyomrom összeszorult.

362?

362 volt Góliát mellkasára tetoválva.

Ahogy az ajtó becsapódott, az ellenfelem is felnézett. Láttam a felismerést az arcán. Ledermedt, ahogyan én is. És akkor eldördült a fegyver, ami a meccs kezdetét jelezte.

Egyikünk sem mozdult, csak bámultuk egymást mereven.

A barátod volt…hallottam Kisa szavait.

Barát?

Igen, a barátod. Beszélgettél vele, időt töltöttél el vele. Megbíztál benne…talán még kedvelted is?

Vele edzettem. Ő segített hozzászokni a Gulágbeli élethez. Megtanította, hogy hogyan védjek ki bizonyos dolgokat. Soha nem harcoltunk. Mi voltunk a Gulag két legjobb harcosa. Amikor a lázadás kitört, akkor lejött értem, és kiszabadított.

A szívem soha nem vert ilyen erősen, mint most, ahogy 362-t néztem…Góliát? Kisa azt mondta a barátom volt, és most, ahogy nézem őt, saial a kezében, életemben először nem tudom rávenni a lábaimat, hogy megmozduljanak. Nem tudtam rávenni magam, hogy harcoljak…

****

– 818, gyere. Menjünk edzeni – mondta 362 az edzőterem másik feléből. Óvatosan közelítettem meg a padot, majd a háta mögé álltam, ahogy ő lefeküdt rá.

– Velem fogsz edzeni. Meg van benned az, ami ahhoz kell, hogy túlélj. Ha azokkal a fontoskodó faszokkal kezdesz el edzeni, akiket veled együtt hoztak ide, akkor meg fogsz halni. Gyengék. Félnek…Nincs helyük a ketrecben.

– Nem félsz, hogy ellenem kell majd harcolnod? – kérdeztem.

362 önelégülten vigyorgott.

– Idősebb vagyok. Nem fog megtörténni. És amikor te is idősebb leszel, és ha belőled is bajnok lesz, mint belőlem, akkor sem fognak minket egymás ellen harcoltatni. Túl sok pénzt veszítenének, ha megtennék.

– Akkor edzek veled – bólintottam, miközben ő már elkezdte a súlyemelést.

362 vigyorgott, és úgy emelgette a súlyokat, mintha pehely könnyűek lennének.

– Maradj mellettem kölyök, és együtt, élve kijutunk ebből a pokolból.

– Miért pont én? – kérdeztem.

362 abba hagyta az emelgetést és felnézett rám.

– Mert látom rajtad, hogy nem tetted azt, amiért ide hoztak. Rá van írva az arcodra, látom a szemeidben. Ártatlan vagy, mint én, de erős is vagy, tudsz küzdeni, túl tudod élni…mint én. Az itt lévő kölykök többsége két hét múlva halott lesz, ha nem, akkor az első itt töltött év végére. De mi, mi túl fogjuk élni.

– Azért akarsz kikerülni innen, hogy bosszút állhass azon, aki ide juttatott – mondtam mindentudóan, hiszen én is pontosan ugyanezt éreztem.

– Igen. És el fog jönni ez a nap számomra, ugyanúgy, ahogy számodra is. Edz velem, öklözz velem, és akkor mindketten megbosszulhatjuk.

362 visszafordult a súlyokhoz, és attól kezdve évekig együtt edzettünk, míg végül mindketten bajnokok lettünk, mint ahogy azt előre megjósolta.

Mindkettőnket hajtott a bosszúvágy.

*****

De a bosszúm útjába most a barátom állt, a Gulagból származó testvérem.

362 besétált a ketrec közepébe, és a lábaim engem is odavittek. Ökölbe szorult a kezem, a pengéim előre meredtek, ha mégis úgy döntene, hogy támad, de láttam 362 sötét szemeiben, hogy ez nem fog megtörténni. Amikor már szemben álltunk egymással, a mellkasa hevesen fel-alá járt, és csendesen káromkodott. Az arca eltorzult a fájdalomtól, a bánattól.

– 818 – mondta halkan.

– 362 – válaszoltam.

Lehajtotta a fejét.

– Ez a te bosszúd része? Ez az út vezet el ahhoz az emberhez, aki hazudott neked, aki elítélt téged, aki miatt az lett belőled, aki?

Bólintottam.

– És neked? – kérdeztem, miközben már hallottam a tömeg morajlását, akiknek nem tetszett, hogy még nem kezdtünk el harcolni.

– A Gulagtól kétórányira kaptak el. Elmenekültem, de megint rám találtak. Arra kényszerítettek, hogy harcoljak nekik. Körülutaztam az országot, halálig tartó harcokat vívtam. Tegnap este küldtek ide. Hogy végezzek azzal a harcossal, aki épp most lépett be a ringbe. Azt mondták, hogy kínozzalak, hogy lassú szenvedésbe legyen részed.

Ledermedtem.

– Durov – vicsorogtam.

– Az, aki a Gulágba juttatott téged? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

Nem válaszoltam, mert nem emlékeztem még minden részletre, de tudtam, hogy Durov felelős érte.

Őrök kezdtek megjelenni a ketrec körül, fegyvereiket ránk irányították. 362 mégis közelebb lépett.

– Ha nyerek ma este, akkor szabad leszek. Akkor végre bosszút állhatok.

Lehunytam a szemeimet, értettem, hogy mit akar mondani. Mindketten bosszúra szomjaztunk. De csak egyikünk fog élve kilépni ebből a ketrecből. Kinyitottam a szemeimet, és láttam, hogy 362 előrenyújtja a kezét. Arcán egy apró pillanatig megbánás futott át, és abban a pillanatban hagytam, hogy az együttérzés végig száguldozzon rajtam. Megfogtam a kezét és bólintottam.

– Hálás vagyok a barátságodért.

362 vigyorgott, mindig vigyorgott.

– Ígérj meg nekem valamit. Ha te győzöl ma este, bosszút fogsz állni… mindkettőnk nevében.

– Csak akkor, ha te is megígéred ugyanezt – mondtam, és megszorítottam a kezét.

362 aprót biccentett beleegyezésképpen. Elengedtük egymás kezét, és minden érzelem, minden együttérzés tovaszállt, és átvette a helyét a felfokozott adrenalin löket.

Elhátráltunk egymástól, amitől az őrök is megnyugodtak. Csak egy fegyver emelkedett a magasba, az, amelyik azért dördült el, hogy kezdetét vegye a küzdelem.

Ismertem ezt a harcos, azt, ahogy gondolkodik, a gyenge és az erős pontjait. De ő is ugyanilyen jól ismert engem. Életemben először megcsapott a félelem szele. Ez az ember legyőzhet. Ahogy elkezdtünk egymás körül körözni, ránéztem 362-re és láttam az arcán, hogy ő is ugyanerre gondol.

362 hirtelen előre lendült, és a sai-jal lecsapott a karomra, a penge a bőrömbe vágott, de ő sem úszta meg, mert amikor épp húzta vissza a sai-t, egy gyors mozdulattal a combjába csaptam. 362 hátratántorodott, mert a pengéim majdnem felhasították az izmát.

Éreztem, ahogy a vér lecsorog a karomon, aztán már csak azt láttam, hogy 362 rám vetődik, és mindketten a földön kötünk ki. A tömeg megőrült, az ökleikkel csapkodták a fémketrecet. 362 és én ott küzdöttünk a földön, próbáltunk felülkerekedni a másikon, de a küzdelem kiegyenlített volt. Mégis, mivel 362 nagyobb volt, mint én, sikerült leszorítania. Az arca megfeszült, ahogy a sai az arcom felé közeledett. A tömeg hangja elérte a maximum hangerőt.

Próbáltam lelökni magamról, de az ereje és a tömege túl nagynak bizonyult. Minden izom megfeszült a testemben. Éreztem a vénáim lüktetését a nyakamban és a halántékomon, de a sai csak még jobban közeledett a torkomhoz. Ez lehet a végzetem. 362 elvágja a torkom, és én meghalok.

A fejem hátrahanyatlott, ahogy még nagyobb erőbedobással toltam 362 lefele közeledő karjait. Megpillantottam Viktort a ketrec szélénél, azért kiabált, hogy éljem túl, hogy álljak bosszút. De Viktoron túl, a folyosó bejáratánál, áll az én Kisám…és Durov ott állt mögötte, a mellkasához szorította őt, kötelezte rá, hogy nézze a küzdelmet, és láttam, hogy a szemeibe könnyek gyűlnek. Durov őrült arcán megvető vigyor terült szét. Csak erre volt szükségem, hogy még jobban fellobbanjon bennem a küzdelem lángja.

Kisa pont akkor próbált elfordulni, amikor a sai pengéje a bőrömhöz ért, de Durov megfogta az arcát és visszarántotta a fejét, hogy újra engem nézzen, összeszorított szájjal ugatott valamit a fülébe. Kisa kék szemeibe rettegést láttam, ahogy rám nézett. És mint egy túlfeszített húr, felpattantam. Üvöltöttem a frusztrációtól, kiütöttem 362 kezéből a sai-t, és a hátára döntöttem.

Szemeim előtt vörös köd lebegett, ahogy a csípőjére ültem, és a pengés öklömet a nyakába mélyesztettem. Semmit nem éreztem, csak elviselhetetlen dühöt, amikor a másik öklöm a halántékába csapódott. Semmi más nem járt a fejembe, csak a kőkemény elhatározás, hogy feltrancsírozzam Durovot, amikor felemeltem az ökleimet, majd egyenesen előre lendítettem, bele 362 mellkasába, a haldokló lélegzetvételei megcsapták a fülem, kiszakítva az elárasztó dühös állapotomból.

362-ből ömlött a vér, az én testemet is az ő vére borította. Csillogó szemei rám vetültek. Láttam a beleegyezést a tekintetében, ahogy a karjaim oldalra estek és a mellkasomat feszíteni kezdte a fájdalom.

– Bosszú … – hörögte 362, miközben fuldoklott a torkába visszafolyó vértől. – Fizessen meg mindenért…– ennyit mondott, és aztán 362 már nem volt ott, mellkasa már nem mozdult. A tömeg felrobbant. De én sehova nem tudtam nézni, csak 362 halott testére, ami ott hevert a ketrec mocskos padlóján. Nem tudtam megmozdítani a karjaimat és lábaimat, egy éles fájdalom hasított a mellkasomba.

A fém ajtó kinyílt, és Viktor futott be. Leguggolt elém.

– Raze, fiam, mennünk kell.

Felnéztem Viktorra, majd az alattam heverő 362-re.

– Ismertem őt – mondtam elhaló hangon.

Viktor bólintott és megfogta a vállam.

– Tudom, fiam. Abban a percben tudtam, amint megláttam a mellkasán lévő tetoválást, és a reakciódat, amikor beléptél a ketrecbe.

– Ő a…a barátom volt – nyögtem ki, ez a fogalom idegen volt számomra, és édeskeserű ízt hagyott az ajkaimon, ahogy kimondtam. Viktor elkapta a bicepszem, és lábra állított.

– Mennünk kell, fiam.

Kimentünk a ketrecből, végig a tömegen. Kezek csattantak a hátamon gratulációként, de én a földre szegeztem a tekintetem és gyorsítottam a lépteimet, hogy minél előbb a folyosón legyek. Aztán azon találtam magam, hogy az edző terem felé sprintelek. Ahogy beértem, egyenesen a mosdóba mentem, és hányni kezdtem, a testem hideg verejtékben úszott. Viktor már ott volt az ajtóban, csendben káromkodott. Nem tudtam, hogy mi a fasz történik velem.

A földre hanyatlottam, láttam az elmaszatolódott vércsíkokat a csempén. Viktor bevizezett két törölközőt, egyiket a karomra, másikat a torkomra szorította. A szemem sem rebbent.

– Össze kell kapcsozni, fiam. Az a sai jól elintézett.

– Akkor csináld – mondtam zsibbadtan.

Soha nem éreztem ezt…ezt a fájdalmat eddig. Ezt a fájdalmat, ami nem volt más, mint önvád? Vagy bűntudat? Mindig blokkoltam fejben a gyilkolásaimat. Azok a férfiak, akikkel szemben találtam magam, csak lemészárolni való állatok voltak, és én voltam az az ember, aki kiosztotta számukra a halált. Soha nem gondolkodtam rajta. Csak az ösztönöm és a Gulággal szembeni kötelességem hajtott előre. De most… most éreztem mindent: bűnbánatot, szégyent, összetörtséget… olyan érzés volt, mintha meghaltam volna. Belül éreztem a halált.

– Hol laksz, fiam? – kérdezte Viktor, miközben tűt és cérnát vett elő az orvosi szekrényből. Elkezdte összevarrni a karom. Nem is éreztem, ahogy a tű a bőrömbe hatol. Azt sem éreztem, amikor a cérna összehúzta a szétnyílt húsomat.

– Az edzőterembe.

Viktor megállt és megrázta a fejét.

– A francba, fiam. A francba is…

Miután összevarrta a karom, Viktor a zuhanyzóba kényszerített, és visszavitt az edzőterembe. Amikor elment, lehunytam a szemeimet és ledőltem a vékony matracra. Semmi mást nem láttam, csak vért, vért mindenütt. És azt, ahogy 362 rám néz, miközben az élet eltűnik a szemeiből.

Soha nem éreztem bűntudatot, megbánást, de most valósággal elmerültem bennük.