7. Fejezet

7. Fejezet

 Kisa

Fordította: Katie

– Kisa, te a teherautóban maradsz. Múlt éjszaka az utcán voltál. Ma éjszaka maradj biztonságban a teherautón – mondta Kruschev Atya, amikor kikapcsoltam az övem. Pánik futott át rajtam.

– Ha nem gond, Atyám, inkább kint lennék. Szükségem van a friss levegőre.

Kruschev Atya együttérzőn rám mosolygott. Azt hitte Luka születésnapja miatt. Részben miatta, de nem tudtam hazudni magamnak. Be kellett ismernem, hogy újra látni akartam azt a férfit – a védelmezőm.

Aki hajléktalan volt…

Becsuktam a szemem és megráztam magam. Elvesztettem az istenverte eszem!

Felhúztam a cipzárt a bőrkabáton, amit a fekete ruhám fölé vettem és kiléptem az utcára. Meleg volt, de a kabát nélkül Alik azt gondolta volna, hogy túl sokat mutatok meg magamból.

Pavel fáradtan rám mosolygott.

– Újra köztünk, Kisa?

Vállat vontam, és segítettem az egyik önkéntesnek az utcára pakolni a szeretetcsomagokat. Amikor mindent elpakoltunk felkaptam az én csomagjaimat, és egyenesen arra felé vettem az irányt, amerre a férfit láttam üldögélni.

Elhaladva három hajléktalan mellett,– két férfi és egy nő –, gyorsan kiosztottam nekik a szeretetcsomagokat, és befordultam a sarkon a következő háztömbhöz, imádkozva, hogy meglássam a guggoló férfit.

Vettem egy mély lélegzetet, befordultam az utcán, és a legfélelmetesebb, legsötétebb sarkon láttam egy hatalmas árnyékot, és a befőttesüvegen megcsillanni a közeli lámpa fényét.

A szívem gyorsan kezdett verni, minta lefutottam volna az átkozott New York maratont, és leellenőriztem, hogy a közelemben volt-e valami jele veszélynek. Csendben mentem át az úton és pontosan a férfi előtt megálltam. A sötétszürke kardigánját viselte, a csuklyáját mélyen a szemébe húzta, a teste mozdulatlan, mint egy szikla. A kezében levő üvegben volt valamennyi apró és néhány bankjegy, de csak félig volt tele.

Mint tegnap éjjel, ma is lemerevedtem. Ez alkalommal a nyugodt testtartása lehetővé tette, hogy feltérképezzem az alakját. Nagy volt. Körülbelül száz kilogramm, atlétikus kinézet, sokkal testesebb, mint Alik. A fekete melegítő nadrágja tiszta kosz volt, és közelebbről megvizsgálva észrevettem, hogy a kezei tele vannak durva sérülésekkel, és jól láthatóan vér száradt a húsába.

– Hel….helló? – sikerült megkérdeznem, a hangom remegett, mint a nyárfalevél.

Nem mozdult. Úgy nézett ki, mintha nem is vett volna levegőt.

Azt akartam, hogy nézzen fel. Azt kívántam, bárcsak letolta volna a csuklya vastag, szürke anyagát és rám nézett volna. Egy arcot kellett kötnöm a múlt éjszaka történtekhez. Valami a zsigereimben arra ösztönzött, vegyem fel a kapcsolatot vele, hogy legyen egy nevem…..egy látható, valami.

De semmit nem csinált.

Hátra néztem a vállam felett, körbe néztem a csendes utcán és lassan lehajoltam, óvatosan figyelve a férfit egész idő alatt. Nem hátrált meg. Egy ideig azt hittem, süket. Bármi zajt is csaptam, úgy tűnt, nem vette észre.

– Elnézést. Jól van? – kérdeztem, visszatartva a lélegzetem, miközben arra vártam, hogy felnézzen és válaszoljon.

Semmi.

Közelebb hajoltam.

– A templomból jöttem. Megmentette az életemet múlt éjszaka. Emlékszik? Szüksége van valamire? Több ételre, takaróra? Kérem, szólna hozzám?

Még mindig semmi.

Abszolút semmi.

A szürke pulóverén fel volt húzva a cipzár, ami úgy véltem, egy széles mellkast takart. A vállai hatalmasak voltak, az izmai láthatóak voltak a vastag anyagon keresztül is. A lábait keresztezte, miközben a nyitott tetejű befőttesüveget szorongatta a földön ülve.

A szívem vadul kezdett verni, a tenyerem izzadt, és azon kaptam magam, hogy kinyúlok és le akarom húzni a csuklyát.

Az anyag hátracsúszott. Olyan volt, mintha karácsonyi ajándékot bontottam volna ki. Nem, ez nem volt teljesen veszélytelen. Szerettem volna ezt az embert megfigyelni mozgás közben. Lelkiismeret furdalás nélkül megölt egy embert. Az, hogy kinyúltam érte, olyan volt, mintha a kezem bedugtam volna egy vadállat ketrecébe. Fogalmam sem volt róla, hogy veszélyt jelentett-e rám, vagy sem.

Előbukkant egy kócos, homokszínű haj, aztán a legszebb metszésű arc, amit valaha láttam. Széles homlok, határozott európai arc, erős állkapocs, tökéletes telt ajkak, és borosta fedte aranyszínű bőrét.

A férfi szeme továbbra is lesütve maradt, mintha meg sem érezte volna, hogy az anyagot hátra toltam a fejéről. Az egyetlen jele, hogy a férfi észrevett, az volt, hogy az ujjai szorítása erősödött az üvegen, amit tartott.

A légzésem felgyorsult és csak bámulni tudtam. Szóhoz sem jutottam a kócos, nyers és kemény kinézetétől. A gyomrom összeszűkült, a kezeim remegni és a puncim lüktetni kezdett.

Tökéletes volt – vad, nyers, kemény –, határozottan szívet-felkavaró tökéletesség.

– Szüksége…..szüksége van valamire? – kezdtem megint elszoruló torokkal, a hangom csak suttogás volt. – Kérem, beszéljen hozzám – könyörögtem. Úgy éreztem, minden erőm elszáll a végtagjaimból. – Meg akarom köszönni, hogy megmentett.

Ismét nem kaptam választ és rájöttem, semmit nem fogok kapni ettől az embertől. Az éles arcvonásait tanulmányoztam. A húszas évei közepén járhatott, de a kosz és a vér alatt, ami befedte az arcát, a valóságban idősebb is lehetett.

Azon kaptam magam, hogy kétségbeesetten meg akartam ismerni a történetét. Mért volt itt? Ki volt ő? De a hallgatásával ellökött. Teleszívtam a tüdőm meleg levegővel, és megpróbáltam megnyugodni. Nem tudtam, miért volt ez nekem annyira fontos. De tudnom kellett, miért koldult. Mire kellett neki? Tényleg szüksége volt segítségre?

Csak térdeltem ott percekig és hallgattam, ahogyan mélyeket lélegzik. Aztán sóhajtottam, és letettem a lábához az ételcsomagot és takarókat.

– Én…én jobb, ha megyek – jelentettem ki, és lassan lábra álltam. Már éppen meg akartam fordulni, amikor a férfi megköszörülte a torkát, és én lefagytam.

– Pnz – ez volt minden, amit hallottam, a rekedtes, mély hangja érthetetlen volt.

Megfordultam, hogy szembe nézzek vele. Még mindig le volt a feje hajtva.

– Micsoda? – kérdeztem azonnal, és leguggoltam, amíg a térdeim el nem érték a földet, közben pedig imádkoztam, hogy újra megszólaljon.

Az ujjai megragadták az üveget és megdöntötték az irányomba.

– Pénz – morogta.

Láthatóan megrázkódtam a hangjának mély, vad hangszínétől. Ősi és állati volt. A kezemmel a mellkasomra csaptam, miközben levegőért kapkodtam. A szemeimmel megpróbáltam a tekintetét elkapni, de az állát lejjebb hajtotta, amivel majdnem megérintette a határozott, meztelen mellkasát. Érzékelhette, hogy szemkontaktust akarok vele létesíteni, de mégsem engedte, hogy lássam a szemeit.

Megtöltöttem a tüdőm a párás éjszakai levegővel, átéreztem a fájdalmát. Azt kérdeztem tőle:

– Pénz? Pénzre van szüksége?

A dörmögés azt mondta, eltaláltam, és én még jobban lehajoltam.

– Mennyi kell?

Semmi sem történt néhány másodpercig, mielőtt a durva kezek elengedték volna az üveget és a zsebébe nyúltak volna, hogy egy rongyos papírdarabot vegyenek elő. Kinyújtotta, hogy vegyem el. Kinyúltam a darab papírért. Amikor az ujjaim súrolták a meleg ujjait, mint egy villámcsapás, elektromosság futott végig a testemen. Majdnem ugrottam egyet az érzéstől. Neki is éreznie kellett, amikor az ujjaink összeértek, mert hamar visszahúzta a kezeit és beledugta a zsebébe.

Remegő kezekkel kihajtogattam a gyűrött papírt és a szemeim egy számot láttak: tízezer.

A szemem nem tudtam levenni a férfiról, aki összeszorította a száját.

– Tíz lepedő? – suttogtam, de még mindig nem mondott semmit. – Tíz lepedő? – mondtam hangosabban, hihetetlenkedve. – Mire kell ennyi pénz?

A szabad keze lassan ökölbe szorult, és a felhasadt bőrből elkezdtek vércseppek szivárogni. Félelemben összerándultam, miközben a vércseppeket figyeltem, ahogy a nap által összeszárított földre hullanak.

– Bosszú – vicsorogta.

Megijedtem a hangjának a súlyától, az érdes hangszínétől, a hangjától, amitől szikrák robbantak a gyomromban.

– Bosszú? – suttogtam zavartan, küzdve, hogy ne hallatszódjon az idegesség a hangomban.

Az összeszorított keze elernyedt és újra rátette az üvegre.

– Bosszú….bosszú egy olyan férfin, aki hazudott.

Lassan felálltam, fogalmam sem volt, mit tegyek. Tudtam, hogy nem helyes, ha finanszírozom ezt a…..bosszút. Azt akartam, hogy többet mondjon, de újra olyan lett, mint egy szobor. Lenéztem a pénzre az üvegben. Talán ötven dollárja lehetett, nem több. Soha nem tudja összeszedni azt a pénzt itt, az utcán.

Reménytelen volt. Amit csinált, az reménytelen volt.

Átfuttattam a kezem a hajamon, és majdnem felnevettem. Mi a fenét csinálok? És tényleg komolyan azt fontolgatom, hogy adok neki tíz lepedőt? Bosszúra? Eddig a gondolatától is irtóztam, de én voltam a Bratva hercegnője, a Pakhan egyetlen lánya. A bosszú rakott ételt a családom asztalára; biztosította, hogy újabb napot élhessünk. A bosszú volt a családom mozgatórugója, és egyben hagyománya.

És tíz lepedő semmi volt Kirill Volkov családjának

Ezt az összeget biztonságosan ki tudtam venni ma éjszaka az edzőterem széfjéből. Rajtam kívül senki nem tudta, hogy ott van a pénz. A pokolba is, senkinek nem fog hiányozni. Az edzőterem karácsonyi adománya volt a templomnak. De nem volt könnyű dönteni. Adomány volt, és a templomnak lett elkülönítve; azonban, én most teljesen meg voltam győződve, hogy odaadom a pénzt a férfinak, aki a poklot is kiállta, hogy bosszút állhasson, ahelyett, hogy az eredeti ötlet szerint az Úrnak adnám alamizsnaként. Ez elég nagy jótékonyság volt. Ez a titokzatos férfi megmentette az életem. Megölte a támadóm, és megmentette az életem.

Vér tapadt ahhoz a pénzhez, azzal fizették meg a lelkeket a test ellen. Mi volt tízezer dollár ehhez képest?

Leguggoltam, rátettem a papírdarabot az üveg tetejére, és megígértem:

– Még ma éjszaka visszajövök.

Sarkon fordultam, visszakocogtam a teherautóhoz. A mobilomról felhívtam Serge-t, hogy vegyen fel. Tíz perccel később megérkezett, én pedig elmondtam a kifogásaim Kruschev atyának.

Beugrottam az autó hátsó ülésére, és Serge aggodalmas arccal fordult felém.

– Kisasszony. Kisa, mi a baj? Történt valami?

Megráztam a fejem, aztán azt kérdeztem:

– Serge, szükségem lenne egy szívességre. Kérem, el tudna vinni az edzőterembe, aztán vissza? – Ránéztem a pilláimon át, a szívem sajgott, hogy emiatt a kérés miatt bűnrészessé teszem. – De nem mondhatja el Papának vagy Alik-nak.

Serge rám bámult és a szürke szemei résnyire szűkültek.

– Bajban van, kisasszony?

Megráztam a fejem.

– Ellent megy annak, amit megparancsoltak, hogy ne tegyen? – erősködött tovább Serge.

– Nem – suttogtam. – Ez olyan dolog, amit meg akarok tenni valakiért….olyasmi, mint amikor az adósságod visszafizeted. De Alik nem lenne boldog. Azt gondolná, hogy megszegtem a parancsait.

Serge lehajtott fejjel, hosszan kifújta a levegőt, előre fordult és bekapcsolta a biztonsági övét.

– Remélem, hogy nem hazudik nekem, Volkova kisasszony – mondta, én pedig kifújtam az eddig bent tartott levegőt.

– Nem hazudok, Serge. Esküszöm.

Serge egy rövidet bólintott és csendesen besorolt az utcai forgalomba. Nem sokkal később megérkeztünk az edzőteremhez. Serge fedezett engem, amíg besurrantam és az irodámba futottam. Gyorsan kinyitottam a falba rejtett széfet, kivettem a készpénzt és begyömöszöltem a tárcámba.

Miután bezártam az irodám ajtaját, Serge gyanakvó szemekkel nézett rám, de elsuhantam mellette egy szó nélkül. Ő kötelességtudóan követett a kocsihoz.

Újabb húsz perc múlva, ugyanannak az utcának az elején álltunk meg, ahol az ételosztó teherautó állt, csak ez alkalommal minden üres volt. A templom teherautója eltűnt az éjszakában, és a legtöbb hajléktalan aludt a takarója alatt.

Kinyitottam az ajtót, a kezembe fogtam a tárcám, amikor Serge kinyitotta az ő ajtaját és kilépett a járdára.

– Serge? Mit csinál? – kérdeztem pánikolva.

Serge keresztbe fonta az öreg, de még mindig izmos kezeit a mellkasán. A fekete öltönye túl szorosnak látszott.

– Volkova kisasszony, ugyan beleegyeztem, hogy elfuvarozom az edzőterembe és vissza, annak ellenére, hogy ez nem volt Mr. Volkov, vagy Alik engedélyezett listáján, de nincs az az isten, hogy hagyjam egyedül mászkálni ezeken az utcákon az éjszaka közepén.

Előre léptem, könyörögve néztem rá.

– Kérem, Serge. Oda kell adnom ezt a pénzt egy hajléktalannak, és egyedül kell megtennem.

 Serge bosszúsan rázta a fejét és villámgyorsan előrelépett, megragadva a felkaromat.

– Kisa, mi a fene folyik itt?

Lesütöttem a szemem.

– Én….én…. – Élesen kifújtam a levegőt, aztán Serge szemébe néztem – Serge, múlt éjszaka megtámadtak, miközben a templomi adományozást csináltam. Egy sikátorban voltam, egyedül, ahova megmondták, hogy ne menjek, de egy szeretetcsomagot oda akartam adni egy régi ismerősnek, amikor egy férfi megpróbálta ellopni a pénztárcám, és egy kést szorított a nyakamhoz. Ő…ő meg akart ölni.

Serge halálosan veszélyessé vált, a szemei kutatón jártak körbe.

– Ki? Ki a picsa támadott meg egy Volkovot? Megölöm!

– Nem! – sziszegtem és megrángattam Serge karját. – Ez az, amit el akarok mondani. Egy másik hajléktalan jött, és megvédett. A pokolba, Serge, a végén megölte a támadóm. Én…én tartozom neki, és neki pénzre van szüksége. Segíteni akarok neki, amiért megmentette az életem.

– A kurva életbe, Kisa! – nyögött fel, Serge. Abból, hogy kihallottam az akcentusát, tudtam, mennyire ideges volt. – Mi a fenének nem mondta el az apjának, amikor hazament?

– Nem tehettem, Serge. Alik nem tudhat róla. Nem értené meg, hogy az az ember megmentett. Azt gondolná, több van mögötte. Megölné azt az embert, aki megmentett, pusztán féltékenységből. Tudja, hogy megtiltotta, akárkivel is beszéljek. – Szünetet tartottam, és hagytam az elmondottakat a levegőben lógni. – Ön is tudja, Serge. Ön is tudja, milyen.

Serge ellenőrizte, hogy tiszta-e a levegő.

– Gyerünk! Tíz perce van.

Abba az irányba indultam, ahol a férfi ült. Befordultam a sarkon és megkönnyebbülten láttam, hogy nem mozdult. A csuklyája mélyen le volt húzva, és a kezét a befőttesüveg köré fonta.

– Ott,– suttogtam Serge-nek. A szemével követte az irányt, amerre mutattam….és hátrahőkölt a döbbenettől, amikor meglátta milyen hatalmas a hajléktalan.

– Az a férfi? Jézusom, Kisa! – kérdezte.

Válaszra sem méltattam. Átszaladtam az utcán, odaintve Serge-nek, hogy maradjon le kicsit. Vonakodva így is tett.

Óvatosan közelítettem a férfihoz. Hagytam, hogy a sarkaim kopogjanak az aszfalton, így hallhatta, hogy közeledek. Letérdeltem elé, közvetlenül elé. Láttam a kezét megfeszülni. Olyan volt, mintha arra vár volna, hogy megüssék…..vagy felkészítette magát a harcra.

– Minden rendben……Én vagyok, megint….korábbról – mondtam és megforgattam a szemeim, hogy milyen hülyén hangzott, amit mondtam… Szánalmas volt.

Én voltam szánalmas!

A férfi nem mondott semmit, nem is számítottam rá. Kinyitottam a tárcám és elkezdtem elővenni a pénzt, hogy az üvegébe tegyem.

Összerezzentem, amikor azt láttam, hogy kissé megemeli a fejét, engem figyelve, ahogy színültig megtöltöm az üvegét. Egy villanásnyi idő alatt kinyúlt és szorosan megragadta a kezem. Én meg se rezzentem, viszont velem ellentétben, Serge rohanni kezdett. A durva kezének érintésére elvörösödtem, belenyomtam az utolsó bankjegyet is az üvegbe, és akkor meghallottam a nehéz légzését.

– Mind benne van, amire szüksége van – mondtam halkan. Hirtelen puskalövés hangja hallatszott a közelből. Megugrottam tőle, körbepillantottam és Serge-re néztem.

– A picsába! Maradjon itt! – rendelkezett Serge, és a sarokhoz ment, hogy körülnézzen. Elővette a Berettáját a zakójából, és magabiztosan tartotta a kezében.

A figyelmem újra a férfira irányult, aki már elengedte a kezem. Rácsavarta az üvegre a tetejét, miközben felállt. Amikor felállt, én már álltam, és megpróbáltam elkapni a tekintetét. A fejét újra lehajtotta, és én sikítani tudtam volna a frusztrációtól.

Bedugta az üveget a hónalja alá, és hátrálni kezdett. Meg akart szabadulni tőlem, és el akart tűnni az éjszakában. De kétségbeesésemben kinyúltam és megragadtam a pulóvere ujját, megállásra késztetve. Kirántotta a kezét és megindult felém, arra késztetve, hogy félelmemben megfutamodjak. A hátam a sima falnak csapódott, és én hallottam egy mély, fenyegető morgást a szájából, egyértelművé téve, hogy nem kellett volna megérintenem. Egy röpke pillanatra azt gondoltam, meg fog ütni.

Védekezőn feltartottam a kezeim, a tenyeremnek ütközött a széles mellkasa, minden egyes kemény, formás izma a pólója alatt. Miközben előre tolt, a kezeim elkezdtek remegni. Éreztem a kalapáló szívverését a tenyeremen – fel volt spannolva, dühös volt. Minden egyes porcikám félelemmel lett tele, ami még rosszabb lett a felettünk villódzó utcai fény miatt, és a fogcsikorgatásától.

– Várj! Sajnálom – mondtam gyorsan. A férfi teste megmerevedett.– Én….Én csak látni akartam az arcod….mielőtt elmész. Látni akartam a férfit, aki megmentett.

A sötét csuklya lassan oldalra dőlt, a férfi mellkasának emelkedése és süllyedése egyre gyorsabb lett. Nem akarta, hogy lássam a szemeit. Ez pedig csak még kíváncsibbá tett. A bal keze alá begyömöszölte az üveget, nem nyomta tovább a kezem. Megragadtam az adódó lehetőséget, óvatosan felnyúltam és villámgyorsan hátrahúztam a csuklyáját.

A szemeim fel-lejártak az arcán, ahogy megpillantottam – az erős állkapcsot, a kócos homokszínű hajat, a sötét borostát az arcán, a magas arccsontokat, és…..

Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felemelje a fejét, és végre találkozzon a tekintetünk. Olyan fájdalmas lassúsággal, hosszú, barna szempilláját lesütve tette, mintha harcolna az ösztönei ellen, mint amikor a komolyság miatt lesütöd a szemed. Az orrlyukai kitágultak, a lélegzete felerősödött, aztán elvesztette a csatát az anonimitás ellen, és a szemhéjai felemelkedtek, hogy felfedjék a sötét íriszét és a kemény tekintetét, ami egyszerre csak megtalálta az enyém….

Aztán minden megállt – az idő, a lélegzetem….az egész világom.

Elakadt a lélegzetem, a kezem a szám elé kaptam és a lábaim összecsuklottak alattam. Egy New York-i perc alatt a seggem földet ért a kemény padlón, és hidegrázás indult meg a gerincemen.

A férfi arca rezzenéstelen volt, miközben fölém tornyosult, tudva, hogy a könyörtelen tekintet miatt estem el. Nyers volt, szigorú és úgy nézett le rám, mint a gyilkos, mielőtt darabokra szaggatja az áldozatát, egy ragadozó, mielőtt felfalná a prédáját. Semmi érzelem nem volt az arckifejezésében, semmi szánalom irántam most, hogy a járdán ültem, semmi köszönet a nagylelkű adományért. Olyan hideg volt, mint a sarkvidéki tél…..de ő volt a leggyönyörűbb szörnyeteg, és nekem fogalmam sem volt róla, miért voltam kétségbe esve.

Az utca túloldaláról, a közeli sikátorból egy kuka felrúgásának a hangja hallatszott, a férfi felvette a csuklyáját, az álcáját és egy szemvillanás alatt elrohant a sötétségbe. Nem tudtam oxigént juttatni a tüdőmbe, csak ziháltam, ahogy lélegezni próbáltam. Azok a szemek… azok a szemek beleégtek az agyamba, összeforrtak a lelkemmel. A sokktól, amit az előbb láttam, meg sem tudtam szólalni.

Barna szemek…..egy pár csokoládébarna szem, a balnak az íriszében egy foltnyi kék….ugyanaz a kék, mint az enyém…..éppen, mint….

Nem….ez, hogyan lehetséges?

Ő meghalt….Ő meghalt tizenkét évvel ezelőtt.

Az a férfi egy szörnyeteg volt, egy gyilkos, érzelemmentes, kicsi kommunikációs képességgel. Luka… Luka volt a legjobb barátom, a szerelmem, a Bratva fiú….. Ő meghalt…

De….De…..?

– Kisa! – Serge hangja tört át a pánikomon. Hirtelen jelent meg előttem, a kezei azonnal felemeltek a padlóról. – Mi a fene? – köpte a szavakat, mielőtt elvitt volna az autóhoz, berakva a hátsó ülésre. – A picsába!

Többször is megkérdezte, mi a baj, de én nem tudtam, mit is mondhatnék, mit is higgyek…. Az agyam újra és újra lejátszotta, amit az előbb láttam.

Barna szemek….meleg csokoládébarna szemek, a bal íriszében egy foltnyi kék….ugyanaz, mint az enyém színe.

– Kisa! – Serge a vezető ülésről hívogatott, miközben beindította az autót. – Mi történt? Bántották?

A kétségbeesett kérdéseire válaszul megráztam a fejem, miközben végig a biztonsági övet markoltam, remegő kezekkel.

– Bassza meg! Akkor mi történt? – erősködött Serge. – Hova ment a férfi? Miért sír? Miért reszket?

Az üres tekintetem találkozott Serge szemeivel, de még mindig nem láttam tisztán, a fejemben még mindig lejátszódó képektől.. Nem lehetett Luka…..Lehetetlen….Halott volt…

A szívem mintha felrobbant volna. Serge rácsapott az ökleivel a kormánykerékre és megfenyegetett:

– Kisa! Vagy megmondja mi a baj vagy elmondom az apjának, hogy pénzt hozott el az edzőteremből, és odaadta egy hajléktalannak az utcán, mintha kibaszott karácsony lenne!

Csend töltötte be a Lincolnt. Vettem egy mély lélegzetet, összefontam a mellkasomon a kezeim, és azt suttogtam:

– Én…én azt hiszem, csak egy szellemet láttam…..