5. Fejezet

5. Fejezet

 Kisa

Fordította: Katie

 – Jól van, kisasszony? – kérdezte Serge, miközben a dokkok felé vezetett Brooklyn ébredező utcáin.

Elkaptam a tekintetem az ablakról és bólintottam, Serge-re pedig megnyugtatóan rámosolyogtam.

 – Csak nehéz ez a nap. Ez minden.

Serge arckifejezése együttérzővé váltott a visszapillantó tükörben.

 – Luka Tolstoi születésnapja – mondta, nekem pedig elállt a lélegzetem, ahogy meghallottam ezeket a szavakat hangosan kimondva.

Lebámultam a folyamatosan mozgó ujjaimra és bólintottam. Mindig fájdalmas volt Lukára gondolni.

Huszonhat évvel ezelőtt, a három Bratva vezér megházasodott és mindegyiknek született egy fia. Luka született először, aztán Alik pár hónappal később. A testvérem Rodion és én, egy évvel később születtünk – ikrek vagyunk. És végül, újabb év elteltével megszületett Talia, Luka húga.

Mind együtt nőttünk fel, a New York-i orosz maffia örökösei. Együtt játszottunk, együtt töltöttük az időt az iskolában, vagy titokban együtt bujkáltunk, amikor egy riválisunk fenyegette a mi maffiánk. Ezekben az években történt, hogy Luka Tolstoi megszállottja lettem. Ő, a testvérem Rodion és Alik, közel álltak egymáshoz, a Bratva három férfi örököse. Rodion arra volt ítélve, hogy a vezér legyen, Alik volt a második embere, és Luka a harmadik és utolsó örökös.

Lukában és bennem, volt valami különleges. Kiskorunktól kezdve a legjobb barátok voltunk. Aztán ahogy múltak az évek, tudtam, hogy beleszerettem. Lehet, hogy még csak egy gyerek voltam, de teljes szívemmel szerettem. A szívemet összetörő szerelemmel.

A mama mindig azt mondta, a csillagok úgy álltak, amikor születtünk, hogy Isten azt akarta, egymáséi legyünk. Az első pillanattól kezdve, hogy megláttuk egymást, Luka a karjaiba vett és megesküdött, hogy megvéd engem és anyámat. Mama mindig azt mondta, hogy azon kapta néhány órával a születésem után, hogy a bölcsőmben bámul. Aztán, amikor megkérdezte, mit csinál, akkor megkérdezte, az övé lehetek-e. A mama nevetett és azt mondta neki, hogy rajtam fog múlni, ha elég idős leszek a választáshoz, és attól a pillanattól kezdve, hogy elég idős voltam a választáshoz, a mama azt mondta, mindig egy fiút választottam....Luka Tolstoi-t.

Egyetértettem vele, hogy az övé legyek. Végtére is, Isten úgy teremtett minket, hogy egymáséi legyünk.

Lukának kedves mosolya volt és a legszebb sötét barna szeme. De Luka bal íriszének a felső részén volt egy kicsi kék folt, ami miatt anyáink úgy gondolták, egymás végzetei vagyunk. Mama azt mondta, Isten a szemem egy kis darabját megosztotta vele, így örökre egy lelken osztozunk. Luka volt a védelmezőm. Imádtam, hogy mindig közel tartott magához, hogy biztonságban éreztem magam mellette, különösen Aliktól.

Alik féltékeny volt, hogy Lukáé a szívem.

Amikor a három fiú kamasz lett, akkor baszódott el minden. Egy végzetes éjszakán elvesztettem Rodion-t és az én Lukámat, így Alik maradt az egyedüli örökös. Ekkor azonnal bejelentette az igényét rám.

Még most is, huszonöt évesen, úgy hiányzott Luka, mintha tegnap halt volna meg. A fájdalom még mindig annyira kíméletlen volt, mint aznap, amikor azt mondták, örökre elvesztettem. Egy részem sosem hitte el azt, amivel vádolták. Nem hittem benne, hogy ő lett volna a felelős a bátyám haláláért.

 – Fel a fejjel kisasszony, és ez a nap is el fog telni, mint bármelyik másik – mondta Serge bölcsen. A bőrre hajtottam a fejem, lecsuktam a szemeim.

Beteg voltam a sok veszteségtől......a sok haláltól.

Tíz perccel később, egy csendes út után, beléptem az edzőterembe – a fekete üzleti kosztümöm túlzásnak tűnhetett –, és az irodámba mentem. Elmentem a forgalmas termek mellett, amikben félmeztelen férfiak edzettek, zsákokat ütöttek és súlyokat emelgettek. Megkerestem egy bizonyos termet. Egy bizonyos világoskék szempár tulajdonosa belenézett a szemembe, és lassan, határozottan mosolyra görbültek az ismerős ajkai.

Yiv, Alik edzője keményen nyomta a renegátnál, minden izma feszült a kemény, tömör testében. Az ötven fontos súlyzókat a földre dobta, a puffanás visszhangzott az edzőteremben, kizökkentve a harcosokat az edzésből. Alik szeme tele volt a szükségleteivel, és felém vetette magát – nem, becserkészve jött felém, amíg én az irodámba nem hátráltam. Ledobtam a harcosok személyes aktáit az asztalra, Alik beviharzott az irodába, becsapta az ajtót és lezárta a reluxát.

 – Myshka – morgott Alik, azon a karcos, vággyal teli hangján, miközben az éhes tekintetével szinte felfalt. Kipirosodott bőre az intenzív edzéstől izzadtságtól csillogott, a feszes izmai jól látszottak a rövidnadrág alatt. – Kibaszottul hiányoztál múlt éjszaka, Myshka. Nem szeretek egyedül aludni.

A gyomrom félelmemben felkavarodott. Mindig féltem Aliktól, ha az egyik ilyen kedvében volt. Mindig birtokolni akart, ő ilyen volt, de az edzés felpumpálta a belső erőszakosságát, és a vére tele volt a Tömlöc harcosainak napi koktéljával, keratinnal, fehérje turmixszal és tesztoszteron tablettákkal. Alik baszni akart, birtokolni akart....olyan nyersen és keményen, amennyire csak lehetséges.

Alik hatalmas alakja megmozdult, és én meghunyászkodtam. A kezét egy másodperc alatt nyújtotta ki, letépte a gombokat a blúzomról és felrántotta a szoknyám, a seggem az asztal szélének nyomta.

 – Miért vagy annyira szomorú, Myshka? – kérdezte Alik hidegen, és a kezem remegni kezdett. Minden évben. Minden évben ezen a napon el kell viselnem a „kemény baszásait”. Tudta, hogy szomorú vagyok, mert Luka születésnapja van, és a féltékeny düh ott gyökerezett minden egyes sejtjében, ami megmutatkozott ezen a napon.

 – Alik, bébi. Kérlek. Nem vagyok szomorú – próbáltam csillapítani, de éreztem a farkát megkeményedni, és hogy a puncimhoz dörgöli.

Alik ujjai a bugyimba csúsztak és elkezdtek a csiklómon körözni, miközben a másik kezével lerángatta a melltartóm, a szájával pedig azonnal szopni kezdte a mellem, csak addig hagyva abba, amíg rám sziszegett.

 – Egy kibaszott hazug vagy. Arra a halott puncira gondolsz. – Az ajka undorodva görbült és annyira beleharapott a mellembe, hogy sírni tudtam volna a fájdalomtól. Elmosolyodott és azt mondta.  – Ne aggódj. Kibaszom belőled a szomorúságot. Emlékeztetlek rá, hogy kihez is tartozol.

Mindig ilyen agresszív lett, ahányszor külön voltunk, még ha csak pár órára is, de ezen a napon hazudnom kellett és el kellett viselnem bármilyen büntetést, amit megítélt.

Alik fogai újra beleharaptak a bimbómba. Aztán elrántotta a száját.

 – Megőrülök, ha nem vagy mellettem, ha nem én vagyok az egyedüli, aki a fejedben jár. Megőrülök, ha arra gondolok, mit csinálsz, melyik szarházi néz téged, elképzelve a puncid, hogy milyen lenne megbaszni ezt az édes pinát.

Alik belém dugta az ujjait, amitől a fejem hátra döntöttem és hosszan, fojtottan felnyögtem. A kemény farka már kint volt a nadrágjából. Megragadta a csuklóm, az asztalra döntött, és egy mélyről jövő nyögés kíséretében belém hatolt. Elkezdett bennem mozogni, a fogai örömében kilátszódtak, a szemei tele voltak agresszióval.

Felemelte a bal kezét, miközben a másikkal a csiklómat izgatta. Megragadta az arcom és fölém hajolt.

 – Nem hívtál múlt éjszaka, Myshka. Ez hiba volt. Rád nézett valamelyik szarházi múlt éjszaka? Beszéltél valakivel? Állandóan te jártál az eszemben, miközben kint voltál az utcán, és mások lettek kemények attól, ami az enyém. Elfelejtetted, hogy van egy férfi otthon, egy férfi, akié ennek a testnek minden egyes darabja?

A szívem megugrott, miközben elképzeltem a férfit, aki megvédett. A hatalmas hajléktalant, aki a bögrét szorongatta, a férfit, akiről a múlt éjjel álmodtam, akit nem tudtam kiverni a fejemből. A férfit, akire gondolva elaludtam....így elfelejtettem Alikot felhívni – ez nagy hiba volt a részemről.

Alik tekintete megkeményedett és a szeme gyanakodva összeszűkült. Megérezte, ha hazudtam. Tudta, de honnan tudhatta? Meg kellett nyugtatnom, el kellett a gyanúját oszlatnom. Hogy azt gondolja, csak rá gondoltam. Csak rá és rám....se Lukára és semmiképpen sem a csuklyás megmentőmre.

 – Nem, bébi, – suttogtam, miközben a szemeim lecsukódtak, ahogy egyre közeledett az orgazmus a lábaim közt. – Csak te vagy. Mindig csak te. Hozzád tartozom. Nemsokára örökre a tiéd leszek.

A hangom kétségbeesett volt, ahogy könyörögtem, azon igyekezve, hogy valami eszembe jusson, ami lecsillapítja a féltékeny dühét.

Egy őrült, de elégedett sziszegés szaladt ki az ajkai közül, a lökései felgyorsultak.

 – Az enyém van, Kisa. Soha nem leszel senki másé, csak az enyém. Ezek a mellek kurvára az enyémek. – Megszorította a gömbölyű húst, a torkomból sírás szakadt fel. – Az enyém ez a segg – folytatta, miközben a kezét a seggem alá csúsztatta és az ujját belenyomta. Megragadtam a vállait és a körmeimet belemélyesztettem a nem kívánt érzéstől. Alik hirtelen leállt és a kezét megszorította az arcomon, a fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe. – És ez a punci, ez a szűk, nedves punci.......Kinek a tulajdona, Myshka? Kinek. A. Tulajdona?

Megmerevedtem, mindent abbahagytam ettől a veszéllyel teli kérdéstől. Alik farka megállt a hüvelyemnél. Az ujjai szinte elviselhetetlen nyomást gyakoroltak az állkapcsomra, a tekintete megingathatatlanul unott volt, amíg azt nem mondtam:

 – A tiéd, Alik. A te tulajdonod.

A rideg arckifejezése ellágyult, a finomabb Alik engedélyezett egy pillanatnyi játékosságot, mielőtt a puncimba csapódott, az ujjai a csiklómat keresték könyörtelen mozgása közben. A lábaim megfeszültek, a hátam ívbe hajlott és elélveztem, a hüvelyem Alik farkát szorongatta. Gyűlöltem, hogy tudta, mit kell csinálnia, hogy a testem reagáljon az érintésére. Nem akartam ilyen örömöt, amikor ilyen volt, de tudtam, értelmetlen az elkerülhetetlennel harcolni.

Alik lökései dühösek lettek, és olyan erősen ragadta meg a combom, hogy biztosan nyomot fog hagyni.

 – Bassza meg, Myshka.......BASSZA MEG! – kiáltott fel, és belém élvezett. A szemei tele lettek megszállottsággal.....élettelen birtoklással.

Alik adott egy hosszú csókot a remegő ajkaimra, aztán hirtelen kihúzódott belőlem, felhúzta a sortját, mintha semmi nem történt volna.

 – Öltözz fel. Az apáink nem sokára itt vannak – rendelkezett Alik hidegen. Bepánikoltam, leugrottam az asztalról, megigazítottam a szoknyám és begomboltam az ingem, amikor egy hangos dupla kopogás hallatszott az ajtón.

Az apám. Tudtam, a jellegzetes dupla kopogásról.

Alik elvigyorodott, és csak úgy véletlenszerűen leült egy székre, miközben én idegesen igazgattam a hosszú barna hajam. Pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és belépett rajta az apám, akit Abram Durov – Alik apja követett. Ivan Tolstoi – Talia és Luka apja – lépett be utoljára. Ő volt a legcsendesebb a csoportból, magának való volt. Mindig azt gondoltam, a szégyen miatt, amit Luka miatt cipelt. A fia miatt, aki megölte a Pakhan fiát, majd ő is meghalt. Ez olyan volt önmagában, mint egy ítélet.

Ivan volt a pénzügyi ember, az egyetlen, aki kezelte a maffia pénzét. Nem sok dolga volt a Tömlöccel. Az otthoni irodájából kezelte a könyvelést Taliával, kötelességből pedig megjelent a meccseken. De csak ritkán jött az edzőterembe, soha nem érdeklődött a harcosok iránt. Sőt, meg voltam lepve, hogy ma megjelent.

Alik felállt, és mindegyik hírhedt Bratva vezért egy hármas csókkal köszöntötte. Aztán az apám – Kirill „Az Elnémító” Volkov – rám pillantott, és széles mosoly jelent meg az ajkain.

 – Kisa! – köszöntött. Rámosolyogtam apám boldog arcára, megkerültem az asztalt, és ő a mellkasához ölelt.

 – Papa  – köszöntöttem én is, aztán köszöntöttem Abramot és végül Ivant, amely ölelés mindig kicsivel szorosabb és mindig egy kicsivel tovább tartott. Mindig úgy szerettem Ivan-t, mintha az apám lett volna. Kedves ember volt, a Vörös főnökök lelkiismerete és higgadtsága; Luka természetre ugyanilyen volt.

De Abram nem, mindig volt valami, ami nem volt rendben vele. Ő hozta az erőszakot a Bratvába. Senkinek nem bocsátott meg; ő gondoskodott arról, hogy a piszkos feladatokat elvégezzék. Alik szinte mindig dühös volt, amikor képtelen volt valamit úgy megtenni, hogy az apjának örömet okozhasson. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy Alik dühe az Abram által kiszabott erőszakból alakult ki, amikor Alik még gyerek volt.

 – Kérlek, üljetek le, Papák – mondtam, a székek felé mutatva. Minden Bratva tag – a családom – helyet foglaltak, én pedig visszamentem az asztal mögé és leültem az enyémre. Alik mellém húzta a székét.

 – Tehát – mondta az apám, miközben felém fordult –, hogy állunk ebben a szezonban?

Alik elmosolyodott. Felfuttatta a kezeit a hátamon, és megszorította a nyakam a tarkómnál. Birtokló mozdulat volt, amivel kimutatta a dominanciáját, mindenkinek megmutatva mit is ér a Bratvának.

 – Jól, Papa. Minden edzőnek van harcosa, kivéve....

 – Ki a picsára gondolsz? – szakított Alik félbe és nevetett. Abram, Alik apja válaszul elmosolyodott, Alik pedig hozzátette. – A kibaszott grúz Albatrosz! Újabb srácot vesztett el az első bemelegítő harcokban. A szarházinak már az első menetben felszakította a torkát Sav embere. Én mondom, azok a faszok el vannak átkozva. Öt szezon, öt első meccsét elvesztették. Egy köcsög sem fog érte harcolni ebben az évben.

 – Kell, hogy legyen egy harcosa – mondta Ivan nyugodtan.  – A Tömlöcben az összes ütemezett harcot meg kell tartani. Idén túl sok forog kockán ahhoz, hogy Viktor csak úgy elcsessze. A legnagyobb bevétel, amink valaha volt. Egyre csak nagyobbak és nagyobbak leszünk, ami jobb harcosokat és több harcost jelent.

 – Megoldjuk – mondtam. Ivan és apa szélesen rám mosolygott. Papa előrehajolt és megsimogatta a kezem.

 – Ennek a helynek jól olajozott gépezetként kell működnie, Kisa. Tudom, hogy meg fogod oldani.

Kopogás hallatszott az ajtón és Yiv, a vezető edző lépett be. Jóllehet Alik személyi edzője is, ő volt a felelős az összes új harcosért, aki belépett A Tömlöc ajtaján.

 – Yiv, az Albatroszról beszélünk – mondta Abram önelégülten. Yiv fáradtan dörzsölte meg a kezeivel az arcát.

 – Igen. Máris elvesztette az idei embereit, és a szponzorai visszaléptek. A kibaszottul sok pénzzel is  – magyarázta Yiv.

 – Van valami reményteljes B-tervünk? – kérdezte Ivan. Mindig csak az üzlet. A Tömlöc volt a Bratva titkos érdekeltsége a szerencsejátékban, ez volt az elsődleges bevételi forrás. Több különböző forrása is volt, főleg drogárusítás és fegyverkereskedelem, de ez a hely volt a fejőstehén. Túl sok minden forgott kockán, hogy valamit elrontsunk. A Tömlöc egész évben működött, alacsony szintű harcosokkal, bármi másnál koszosabb utcai harcokkal, de minden évben három éjszakán, A Tömlöc megtartotta a bajnokságát – az a három éjszaka pedig nem szólt másról, mint halálról, pénzről és csakis egy győztesről.

Yiv megrázta a fejét, aztán megállt és azt mondta:

 – Egy srác jelent meg ma reggel. Azt mondta, harcolni akar a ketrecben. Hatalmas egy szarházi. Orosz. Kibaszottul őrültnek nézett ki.

Apa elfordította a fejét, hogy szembe nézhessen Yiv-el.

 – Honnan tudta, hogy itt vagyunk? Nem egy beépített ügynök, ugye?

Yiv megrántotta a vállát, és kicsit elsápadt Papa ideges hangszínétől.

 – Fogalmam sincs. De a srác lelketlennek, belül halottnak nézett ki. Az ösztöneim azt súgták, kibaszottul csak puszta szórakozásból öl embereket.

 – És? – tudakolta Abram. – Kipróbáltad, vagy hoznunk kell valakit kintről? Kifutunk az időből.

Yiv közelebb húzódott az ajtóhoz.

 – Mondtam neki, hogy fizetnie kell beugrót. Elment, de egészen biztos vagyok benne, hogy visszajön. Valami a halott hangjában azt mondta nekem, muszáj a ketrecbe mennie. Mint néhány sorozatgyilkosnak, akik úgy akarnak vért ontani, hogy le ne csukják őket.

 – Mint mi, Tömlöc harcosok, nem igaz? – viccelt Alik, arra késztetve minden férfit a szobában, hogy nevessen, nos – kivéve Ivan-t. A vérem jéghideg lett. Alik egy dühös gyilkos volt; nem hazudott. És ha nem lenne ez a titkos élete levezetésképp, egészen biztos voltam benne, hogy szüksége lenne rá, hogy öljön. Ettől a részétől féltem a legjobban. Aliknak attól a részétől, akinek el kellett vennie egy másik ember életét ahhoz, hogy normális legyen.

Papa felállt, ahogyan Ivan és Abram is. Papa, Alik felé fordult.

 – Ma este is szükség van rád. Üzleti ügyünk van a Kínaiakkal. El kell simítani némi bonyodalmat utánad, miután kizsigerelted az egyik katonájukat, mert csúnyán nézett a lányomra.

Minden vér kifutott az arcomból és Alik felé fordultam.

 – Megöltél valakit, csak mert rám nézett?

Alik vállat vont, mintha semmi rosszat nem tett volna.

 – Láttam, hogy téged néz az utca túloldaláról, amikor vacsorázni voltunk. Emlékeztem az arcára. Amikor múlt héten láttam az üzletkötésnél, úgy döntöttem, látni akarom a beleit a lábainál.

Becsuktam a szemem, és megpróbáltam az orromon lassan venni a levegőt, hogy megállítsam a hányingert, ami a torkomon kúszott felfelé. Amikor újra kinyitottam őket, Alik olyan boldogan bámulta a kezét a tarkómon, mint akinek semmilyen problémája sincs a világon.

 – Nem érek rá ma este – mondta Alik az apámnak, én pedig nem tudtam megállítani a rosszullétemet.

Alikban semmi bűntudat nem volt.

Nem tudta, mi a jó és mi a rossz, nem volt erkölcsi iránytűje vagy lelkiismerete. Időnként megrémített.

Az apám az öklével az asztalra csapott.

 – Ott leszel ma este. Tiszteletben tartod a Pakhan kérését! Talán egy bajnok harcos vagy, Alik, az egyik leghalálosabb, de ha megtagadod a parancsom, kibaszottul kibelezlek.

Papa ritkán mutatta ki a dühét. Ha mégis, azok, akik kiváltották, a végére nagyon megbánták. Alik különleges helyzetben volt. Ő volt az egyetlen túlélő a Bratva örökösök között. Neki életben kellett maradnia.

Alik megfeszült az apám haragjától.

 – Látnom kell ma este Kisát. Látnom kell!

Papa szeme összeszűkült. A szoba teljesen elnémult.

 – Jössz, Alik. Ez az utolsó szavam.

Alik hirtelen megragadta a nyakam, és én majdnem felnyögtem a fájdalomtól, amit a szorítása okozott.

 – Akkor nálam tölti az éjszakát – követelte.

Becsuktam a szemem. Újra megpróbáltam lassan lélegezni az orromon át, hatalmas erőfeszítést tettem, hogy megnyugodjak. Papa nem engedi meg, nem engedheti meg. Alik dühös lesz, és én Alik alatt találom magam, az asztalon – újra –, amíg ki nem éli a dühét.

Papa szeme megvillant és a szája vékony vonallá feszült.

 – Még nem házasodtatok össze, Alik. Az én házamban marad. Nem fogsz kurvát csinálni egy Volkovból!

Alik remegni kezdett a dühtől. Rátettem a kezem a combjára, megpróbáltam kicsit lenyugtatni. De amikor felugrott a székéből, a kezei ökölbe szorultak és az arca kivörösödött a dühtől, én pedig tudtam, éktelen haragra gerjedt.

 – Már kurvára elegem van ebből – kiabált Alik.  – Már két éve eljegyeztük egymást, és kurvára itt az ideje, hogy velem éljen! Túl sokáig váratsz minket!

Apám némasága elmondta nekem, mennyire dühös Alik tiszteletlensége miatt. Abram előrelépett, mielőtt a papának lehetősége lett volna, és összeszorított kézzel úgy szájon verte Alikot, hogy vért fakasztott.

 – Elég! Kibaszottul mutass tiszteletet fiú, vagy többet kapsz, mint egy szaros felrepedt száj – sziszegte Abram, feszélyezetten a fia kirohanásától.

Alik a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. Soha nem fog visszaszólni az apjának. Alik, az apja bábuja volt.

Felálltam, a lábaim remegtek és megköszörültem a torkom. Alik rám meredt. Papára villantottam egy békítő pillantást, Alik mellé léptem, elvettem egy zsebkendőt az asztalomról, az ajkaira nyomtam. Nem hátrált meg, amikor a zsebkendőt a repedésre nyomtam, de az őrült uralkodó tekintete lyukat égetett az enyémbe.

 – Menj az apáinkkal ma este, Alik. Megleszek egyedül.

Alik ellökte a kezem és megmarkolta a hajam.

 – Mit fogsz csinálni.....egyedül?

Lesütöttem a szemem, kizárva a gyanakvását, vállat vontam.

 – Elmegyek a templomba.

Alik keze megcsavarta a hajam, de nem néztem fel. Tudta, hogy miért megyek. Ennyi év után is elképesztő volt, hogy a gyerekkori kötődésem Lukához, mennyire az őrületbe kergette Alikot.

 – Alik! Ő templomba megy. Te pedig velünk jössz, és gondoskodsz erről a családról. Ez a kötelességed – parancsolta Abram.

Alik mérgesen felmordult, durva csókot nyomott a fejemre, és hirtelen elhagyta a szobát. Hallottam a férfiakat, hogy követik, hogy megnézhessék a harcosaikat. Amikor felnéztem, Ivan álldogált az ajtónál, együttérzéssel nézve engem.

 – Talia és a feleségem is a templomban lesznek ma este, Kisa. Örülni fognak, hogy találkozhatnak veled.

Bólintottam és rámosolyogtam.

 – Reméltem, hogy ott lesznek Ivan Papa. Én...én is örülök, hogy láthatom őket....Örülök, hogy eljöttél ma. Szeretek találkozni veled.... Én.... – A hangom elcsuklott, a torkom tele volt érzelmekkel.

Egy pillanatra láttam a nyers fájdalmat tükröződni a szemében, de egy szó nélkül ott hagyott, és én belezuhantam az asztalom mögötti székbe.

Mindent csak szép sorjában. Először be kellett osztanom a harcosokat, és biztosnak kellett lennem, hogy a Tömlöc üzleti ügyei rendben vannak. Aztán elmegyek a templomba és meggyászolom a fiút, akit gyűlölnöm kellett volna....de soha nem tudtam a szívemet rávenni, hogy így tegyen.