6. Fejezet

Hatodik fejezet

Kisa

                                                                    Fordította : Jane

     Serge kitett az Orosz Ortodox Templom előtt. Kiléptem a fülledt éjszakába, fekete fejkendő és hosszú ujjú, lábszár középig érő ruha volt rajtam, ahogy az ortodox hagyományok ezt megkövetelték. Gyorsan felszaladtam a lépcsőkön, bementem a hatalmas ajtón, a helyiséget megtöltötte a kórus hangja, akik a fenti szobákban gyakorolták a dalokat. Az óriási templomban sötét volt, csak a gyertyák lángja próbálta megtörni a sötétséget. Mint mindig, amikor beléptem ide, felpillantottam a plafonon lévő festményekre, képek szentekről, Máriáról, ahogy Jézust tartja a karjaiban.

Valaki gyengéden megérintette a vállamat. Balra fordultam és Kruschev atya barátságos mosolyával találkoztam.

–   Atyám – köszöntöttem, és megcsókoltam a kézfejét.

–   Csatlakozol hozzánk a ma esti ételosztásba, gyermekem? – kérdezte reménykedve. – Eggyel kevesebb önkéntesünk van, és jól jönne a segítséged.

  A szívem hevesen verni kezdett, ahogy arra gondoltam, hogy a védelmezőm ott van kint az utcán, kezében a kéregető edényével. Még mielőtt végig gondoltam volna a következményeket, beleegyezően bólintottam.

–   Kiváló – mondta Kruschev atya, miközben intett, hogy gyújtsak meg egy gyertyát. Miközben elmentem mellette, még hozzá fűzte. – Elégedettséggel tölt el, hogy ennyire a szíveden viseled a rászorulók sorsát, Kisa. Ez majd megtisztítja a lelked.

 Enyhén rá mosolyogtam, de amilyen gyorsan csak tudtam, elléptem tőle. Nem a lelkem próbáltam megmenteni ma este, vagy a rászorulókon segíteni. A saját önző vágyamat akartam kielégíteni, egy vágyat – jobban mondva, egy égető szükséget, hogy újra láthassam azt a férfit, hogy láthassam az arcát, hogy megkérdezzem ki ő… miért van az utcán. Elvettem egy hosszú gyertyát, meggyújtottam egy másik gyertyával, és egy néma imát mormolta az én Lukámért. Nyugodjon békében.

   A padsor végéhez értem, keresztet vetettem a falon lógó feszület előtt. Összekulcsoltam a kezeimet, lehunytam a szemeimet. Miközben úgy éreztem, mintha a mellkasom beszakadni készülne, a múltba vándoroltam…

*****

Tizenkét évvel ezelőtt…

  A New York-i nyár fullasztó volt, a páratartalom elviselhetetlen. Egy kiterített törölközőn feküdtem, miközben a nap tűzött Brighton Beach-en. Mindig idejöttünk nyáron. A Bratva vezetők ide jöttek le, erre a kis darab orosz mennyországba, távol a Brooklyn-i házainktól. Papa és a társai azzal töltötték a nyári hónapokat, hogy „üzletről beszéltek és üzleteket bonyolítottak le”, mialatt a gyerekek és a nők lustálkodtak a parton és fagyit ettek.

 Szerettem a nyarat. Ez volt az az idő, amikor kiszakadtam a szigorú Brooklyn-i életből. Az idő, amikor az „örökösöket” nem hívták el, hogy a „szakma fortélyait” tanulják, az idő, amikor Rodion, Luka és Alik el tudtak lazulni…az idő, amikor egész nap Lukával lóghattam.

  Elmosolyodom, ahogy az emlék sugarak előtűnnek a mélyen rejtett zugból. Hirtelen, egy sötét árnyék vetült rám, egy pillanatra hűsítően hat a felforrósodott bőrömön. Felpattan a szemem, kezemmel eltakarom a szemem a nap elől, a gyomrom összezsugorodik, amikor meglátom Alikot, ahogy lemosolyog rám, a rövidgatyája lazán lóg a csípőjén. Nem szóltam hozzá, csak próbáltam egyensúlyban maradni a könyökömön, amikor lehuppant mellém a törölközőre, a combját hozzám dörzsölve.

 Alik nyers, összeszűkült tekintettel végig nézett a testemen, és én már nem éreztem a nap melegét. Borzongás futott végig a gerincemen, ahogy Alik végighúzta az ujjait a karomon. Kitágultak az orrlyukai, és én lemerevedtem a félelemtől. Alik társaságában mindig kényelmetlenül éreztem magam. Tekintete mindenhova követett, bármerre mentem. Összeverte bármelyik fiút, aki csak felém mert pillantani. Megfenyegette őket és azt mondta nekik, hogy én az Ő csaja vagyok… Nos, kivéve egy valakit. Azt a valakit, akivel valójában összetartoztunk, akinek a szemében a saját lelkem tükröződését láttam.

 – Mit csinálsz, Myshka? – kérdezte Alik. Nagyot nyeltem, amikor becézni kezdett – az én kisegerem. Évekig így nevezett engem, legalábbis, amióta emlékszem. Körbe pillantottam, hogy lássam, ki van a közelben, de senki nem volt. Alik keze hirtelen a nyakam hátuljára kulcsolódott, és én zihálni kezdtem a sokktól.

–   Azt kérdeztem – összeszorított fogakkal, dühösen köpte a szavakat Alik – mit csinálsz? Ne mellőzz. Nem szeretem, ha nem figyelnek rám.

Alik ropogtatni kezdte a jobb kezén az ujjait. Ahogy oda pillantottam, egy nagy feketés-lilás foltot láttam a combján, jól elrejtve a rövidnadrágja alá. Meglepetten pillantottam fel rá. Vajon mi történt vele? Csúnya volt az a zúzódás.

  Alik észrevette, hogy megláttam a sérülését. Gyorsan eltakarta a magát, dühösen összeszorította az állkapcsát. Egy pillanatra elfordította a fejét, és halkan elkáromkodta magát. Biztosan az apja bánt el vele. Tudtam, hogy bántja Alikot. Hallottam a sikolyait, amelyek a szobájából jöttek, amikor gyerekkoromban meglátogattuk őket. Aztán tanúja voltam Alik zúzódásainak, bicegéseinek és néha a törött csontjainak, amelyek azután keletkeztek, ha valami rosszat tett és „találkozott” az apjával. Alik mindig dühös volt, mindig tele volt gyűlölettel… kivéve, ha rólam volt szó. Valami megváltozott benne, amikor körülötte voltam. Soha nem volt nyugodt, de valami gyengédség futott át az arcán, amikor rám nézett.

–   Csak… csak napoztam – mondtam gyengéden, és a vasszorítás a nyakamon enyhült, de nem engedett el. Alik tizennégy éves volt, de az ereje egy felnőtt férfiéval vetekedett. Leengedett a kezét.

–   Azt hiszem, csatlakozom hozzád – mondta, és én nem mertem kérdőre vonni, így egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra és visszafeküdtem a törölközőre. Mozdulatlanul feküdtem, aztán nagyot ugrottam, amikor megéreztem Alik ujjait, ahogy a bikini felsőmnél köröz

–   Alik, mit csinálsz? – kérdeztem, miközben próbáltam eltolni a kezét.

–   Hagyd abba, Myshka – mondta Alik, és megragadta a kezem. – Megérintelek.

–   De …

–   Hallgass! Azt teszed, amit mondok – csattant fel Alik. És én tettem, amit mond, túlságosan meg voltam rémülve, ahhoz hogy ellenszegüljek, míg ő a melltartóm vonalát követte az ujjával. – Milyen szép – morogta Alik, míg nekem könnyek gyűltek a szemembe.

Remegni kezdtek a kezeim, csak behunytam a szemem és hagytam, hogy Alik megérintsen, éreztem, ahogy ajkaival a hasamat érinti. Fel akartam kiáltani a félelemtől, de nem tudtam. Bármilyen bután is hangzik, gyakran sajnáltam Alikot. Nem akartam, hogy továbbra is verje az apja. Az, hogy ha én beárulom őt, csak ahhoz vezetett volna. Fizikailag nem tudtam legyőzni Alikot, és biztosan nem akartam még jobban feldühíteni őt, így hagytam, hogy megtörténjen. Végül is, nem ez lenne az első.

–   Mmm…– dörmögte Alik, miközben a bőrömet nyaldosta, az ujjai a bikini alsóm szélénél voltak már. Ahogy végighúzta az ujját a bugyim peremén, minden levegő kiszaladt a tüdőmből.

–   Alik, kérlek ne! – valahogy kipréseltem magamból a szavakat, de valaki közbevágott. – Mi a francot csinálsz, Alik?

 A megkönnyebbülés hullámokban tört rám, amikor felnéztem és megláttam Luka Tolstoit, ahogy fölénk tornyosul, a dühös arckifejezés eltorzította jóképű vonásait.

–   Húzz a picsába, Tolstoi! – köpte oda Alik, ahogy még szorosabban fogta a csuklómat. Luka szemei csak még jobban kikerekedtek Alik mozdulatától. Mikor hangosan felnyüszítettem, Luka elkapta Alik haját és felrántotta őt, majd Alik arcába csapott. Alik hátratántorodott, kezét a vérző ajkához húzta. Hidegen Lukára mosolygott – egy idétlen véres mosoly volt ez.

Luka lehajolt és felhúzott maga mellé, még Alik tekintetétől is védeni akart.

–   Menj – parancsolta. Megfordultam, hogy elrohanjak, egy utolsó pillantást vetettem hátra, épp időben ahhoz, hogy elkapjam Alik tekintetét. Dühösen bámult vissza rám. Nem maradtam ott, hogy megnézzem, ahogy verekednek. Ez gyakran megesett. Alik megpróbált kihasználni, és Luka mindig megmentett tőle. Ezután verekedés tört ki, majd Alikot elverte az apja is, vagy rosszabb esetben az én apám, aztán az élet normálisan zajlott tovább egy pár napig – míg Alik újra nem próbálkozott.

 Addig szaladtam, míg el nem értem a kedvenc barlangomat. Soha senki nem jött le ide. Lehuppantam arra a helyre, amelyiken mindig is ülni szoktam, mindig itt ültem Lukával. A szirthez csapódó hullámok zajától nem hallottam Lukát közeledni. Felugrottam, ahogy felnéztem rá, miközben a kőnek dőlt.

–   Luka! – mondtam lélekszakadva. – Megijesztettél!

Luka sóhajtott és megdörzsölte az arcát, majd megkerülte a követ és leült mellém a homokba. Először egy szót sem szóltunk, Lukát lekötötte a hullámok csapódása. Aztán az ujjai az enyémeket súrolták, majd a kezemre kulcsolódtak, felemelte az ajkaihoz. A szívem úgy verdesett, mint egy kolibri parányi szárnyai.

Hozzám fordulva, Luka kisöpört egy kósza barna hajtincset az arcomból, majd a szabad karjával szoros ölelésbe húzott. Ellazultam, amint megéreztem a kimelegedett testét, és a karjaimat a karcsú derekára fontam. Mostanában nagyon sokat nőtt. Annyira nagy, erős és jóképű lett, hogy a szívem túlcsordult a látványtól.

 Luka hangosan sóhajtott, meleg lehelete a hajamat borzolta.

–   Távol kell tartanod magad Aliktól, Kisa. Teljesen beléd van habarodva és veszélyes. – Izmaim megfeszültek Luka karjaiban és éreztem, ahogy emiatt még jobban magához húz. – Nem kellene ezt elmondanom neked, de Alikot az apja elkezdte kiképezni, hogy harcos legyen, egy „kényszerítő, kizsigerelő”. Nagyon keményen bánik vele, és látom, hogy Alik mennyire erőszakfüggővé válik. Élvezi, Kisa. Tartsd magad távol tőle.

Szorosan átölelem Lukát, mielőtt válaszolok.

–   Napoztam. Talia elment anyukáddal vásárolni. Te és Rodion elmentetek ebédelni Apával. Nem gondoltam, hogy veszélyben vagyok. Alik csak vonzódik hozzám. Nem bántana.

Sóhajtozva, Luka csókot nyomott a homlokomra, és én hátrább húzódtam a meleg testétől.

–   Nem szeretem őt. Ki nem állhatom, ahogy rád néz – mondta Luka hűvösen.

Lassan újra felé dőltem, de közben bele néztem Luka barna szemeibe, a bal szemében egy kék folt volt az íriszében, amitől csodálatosan különleges volt.

–   Hogy néz rám? – kérdezem próbaképpen.

–   Mintha a tulajdona lennél. Mintha hozzá tartoznál. Mikor a közelében vagy, semmi másra nem tud koncentrálni, csak rád.

–   És ez miért zavar téged? – kérdezem félszegen, idegesen próbálom lenyelni a torkomba keletkező gombócot.

Luka gyönyörű tekintete rám szegeződik, ajkai enyhén szétnyílnak, ahogy kifújja a levegőt.

–   Azért, mert te hozzám tartozol, Kisa. Mindig is hozzám tartoztál. – Luka arckifejezése ellágyult, és a szememre mutatott, majd az ő bal szemére. – A részem vagy, emlékszel? Isten tett egy darabot belőled belém, hogy amikor megszületünk, mindenki tudja, hogy mi egymásnak lettünk teremtve.

  Úgy éreztem, a bőröm lángolni kezd, de tudtam, hogy semmi köze a délutáni erős napsütéshez. Csak és kizárólag Lukához van köze. Lukához és ahhoz a meséhez, amit az ő anyukája és az én anyukám mindig meséltek nekünk.

Szerettem őt. Mindig is szerettem őt. Örökké szeretni is fogom. Luka, az én Lukám. Csak tizenhárom éves voltam, ő tizennégy, de ő sokkal több volt, mint a legjobb barátom… Ő jelentette a világot számomra.

–   Luka…– suttogtam, a szívem elolvadt a szavaitól. Ajkai mosolyra húzódtak.

–   Kisa… – utánozott engem. Aztán a tekintete az ajkaimra esett, és a szívem majdhogynem lehetetlen sebességbe kapcsolt. – Meg akarlak csókolni – mondta, miközben minden jókedv eltűnt a gyönyörű arcáról.

– De engem…engem még senki nem csókolt meg … – suttogom, és pír önti el a nap barnította orcáimat.

–   Engem sem – mondja Luka egy halvány mosoly kíséretében.

Szemeim kikerekedtek és megkönnyebbülés járta át a mellkasom.

–   Te sem? – kérdezem megdöbbenve.

–   Ki mást csókolhattam volna meg?

–   Nem tudom – válaszolom vállvonogatva. – Sok lány koslat utánad a templomban.

Luka nevetett és megrázta a fejét. Megszorította a vállaimat, előre dőlt és reszelős hangon válaszolt.

–   De egyikük sem te vagy. – Luka újra a szemére mutatott. – Összetartozunk. Miért akarnék bárki mást? Senki sem fogható hozzád. Hosszú barna haj, kék szemek és nap barnított bőr, csodaszép vagy.

Lesütöttem a szemeimet, lábujjaimat a homokba fúrtam, szerettem a finom homok érzését a lábaim alatt. Mikor felemeltem a hosszú pilláimat, a tekintetem találkozott Lukáéval, és csak annyit tudtam mondani: – Oké…

  Luka teste megfeszült és olyan komoly ábrázattal nézett, hogy a gyomrom el kezdett fel-alá liftezni. Elengedte a kezem, enyhén remegő kézzel tenyerébe fogta az arcom.

–   Készen állsz? – kérdezte és megnyalta az ajkait.

–   Remélem, nem fogom elszúrni – vallottam be idegesen, amikor az arca már csak egy centire volt az enyémtől.

–   Az lehetetlen – mondta Luka, aztán teljesen közel bújt, ajkait az enyémhez szorította. Mintha, körülöttünk minden megszűnt volna létezni, és a szemeim önmaguktól csukódtak be. Luka ajkai annyira puhák voltak és, mint egy kirakós darabja, tökéletesen illettek az enyémekhez. Nyelveink nem érintették egymást, nem kényeztettük egymás ajkait, csak két ártatlan fiatal először részesült egymás intim érintésében. Mikor végre elhúzódtunk, Luka arcán fura kifejezés volt, amitől a szívem majd megállt. De amikor a duzzadt szája boldog, elégedett vigyorba húzódott, tudtam, hogy én is valahogy így nézhetek ki. Luka lehúzott magához, hogy a mellkasához dőlhessek, és én tökéletes elégedettséggel néztem ki a csillámló vízre.

–   Ahogy mondtam … összetartozunk – állapította meg Luka. Én akkor és ott tudtam, hogy ennek a fiúnak adtam a lelkem, a szívem … tudtam, hogy soha senki nem fog a helyére lépni.

*****

–   Kisa? – egy akcentussal beszélő női hangot hallottam. Visszaültem a fapadra, miközben letöröltem a szent és sérthetetlen gyermekkorom miatt hullajtott könnycseppeket, Tolstoi Mama lépett a látó körömbe. Ő is fekete ruhát viselt – a hagyományos gyászruhát. Tizenkét év alatt egyszer sem viselt mást Luka mamája, csak feketét.

–   Hogy vagy, Mama? – kérdeztem, miután felálltam és egy mosoly kíséretében megöleltem.

A barna szemei – amelyek ugyanolyanok voltak, mint Lukáé – a keresztre feszített Krisztusra estek, és vállat vont.

–   A mai egy nagyon szomorú nap, lányom.

  A gyomrom összeszorult és bólintottam, nem tudtam megszólalni, mert a könnyek fenyegetően gyűltek a szemeimben. Talia csatlakozott hozzánk a sorban, és láttam, hogy a szemei vörösek a sírástól. Alig tudott rám nézni. Ma volt a mi közös rémálmunk.

–   Ma lenne huszonhat éves – mondta Tolstoi Mama. A könnyek, amelyek eddig csak fenyegetően gyűltek, most már lassú csíkban folytak le az arcomon. Tolstoi Mama előrenyúlt és megfogta a kezem.

–   Ti ketten össze lennétek házasodva, és talán már unokáim is lennének. Örökké szeretett volna téged. Annyira gyönyörű lettél volna az esküvőtökön, és az én Lukám is nagyon jól festett volna öltönyben. Azon a nap, az anyukád lemosolygott volna a mennyekből, Kisa. A szívem megtelt volna büszkeséggel attól, hogy ti ketten Isten színe előtt összekötitek az életeteket.

A kép, amit Tolstoi Mama lefestett, tőr volt a szívembe. Megszorította a kezem, hogy újra magára vonja a figyelmem, miután félre kellett nézzek, annyira felkavart, amit mondott. Belenéztem a barna szemeibe, amikor szorosan megfogta a kezem és beszélni kezdett.

–   Nem tette volna, Kisa. Nem ölte volna meg a te Rodionod. A fiam, a te sors általi szerelmed, nem vette volna el a legjobb barátja életét. Valaki csőbe húzta. Mélyen legbelül te is tudod ezt.

  Lehajtottam a fejem, a könnyek záporozni kezdtek a szemeimből. Hittem abban, amit mond, de még mindig emlékeztem Rodion halott tekintetére, Alikra, aki sebesülten feküdt a kórházban.

–   Mama, gyere – mondta Talia, félbeszakítva az anyját. Talia megkerülte őt, majd arcon csókolt. Átkarolta az anyja vállát, és kivezette a templomból, otthagyva engem egy drága virágokkal feldíszített teremben, ahol az összes szent baljóslatúan bámult le rám.

–   Kisa? – szólított meg Kruschev atya a terem hátsó feléből. – Akkor eljössz velünk ételt osztogatni?

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy Kruschev atya talált valami elfoglaltságot számomra, gyorsan a templom hátsó részébe siettem. Még egyszer az oltár felé néztem, majd suttogni kezdtem.

–   Isten áldja a lelked, Luka … szeretlek, lyubov moya, én szerelmem… Tudom, hogy neked lettem teremtve…Összetartoztunk… a tied volt a szívem…