22. Fejezet

22. Fejezet

Raze

Fordította : Jane

Megvágott. Belém szúrt. Véreztem.

De Durov is. Rajta több volt a vágott, szúrt seb, és jobban vérzett, mint én.

Minden porcikám sajgott a kimerültségtől, de Alik is csak vonszolta magát. A teste rosszabb állapotban volt, mint az enyém, és a hasán ejtett első vágásomból annyira ömlött a vér, hogy tudtam, már nem húzza sokáig.

– Gyere! – sziszegte Alik. – Fejezzük be ezt a szarakodást! – Alik szavai összemosódtak. Csak néztem őt és zsibbadtan álltam ott.

– Alik, kurva gyorsan kapd össze magad! – Oldalra pillantottam a férfira, aki bekiabált, és azonnal emlékképek villantak be az agyamba.

Alik apja, Abram Durov.

Összeszorítottam a számat mérgemben és a tömegre néztem, azokra, akik azt kiabálták, végezzek Durovval. Mind tudták, hogy fölényben vagyok, és azt akarták, hogy vért ontsak. Aztán felpillantottam, és azonnal megakadt a szemem a nőn, aki a hatalmas üveg ablak előtt állt. Nagyon össze volt verve. Nem tudtam elszakítani róla a tekintetem, csak bámultam őt… és aztán a szívem majdnem megállt.

Kisa.

Alik fele kaptam a fejem, ő is követte a tekintetem az ablakra, és majdnem kiugrottak a szemei, amikor meglátta Kisát ott állni az üveg mögött. Gondolkodás nélkül vetődtem rá Alikra, elgáncsoltam őt, amitől a földre zuhant, de kihasznált a helyzetét, mert a tőrjével a combomba döfött.

Felüvöltöttem a fájdalomtól, de elfordultam, megfordítottam a testét, lábaimat az övére kulcsoltam, és egy fojtó fogással lent tartottam, karjait is lefogva, hogy képtelen legyen támadni.

– Te tetted ezt vele? – vicsorogtam, és láttam Alik vigyorát, ahogy lenéztem rá. Még erősebben szorítottam, amitől csak vörösebb lett a feje.

– Meg fog fizetni azért, amit tett – fenyegetőzött. – Amikor megöllek téged, nagyon keservesen meg fog fizetni ő is. Meg fogom törni őt – mondta, de ezzel csak engem tört meg. Megfenyegette az én Kisámat.

Végeztem. Végeztem mindennel.

A lábaimat használtam, hogy átfordítsam Alikot, lovagló ülésbe helyezkedtem rá és hagytam, hogy az évek óta felgyűlt agresszió és düh átvegye az uralmát a testemen. Alik felemelte a tőrt és a lábikrámba döfött, de én csak ökölbe szorítottam a kezeimet és ütni kezdtem az arcát, a bokszereimen lévő pengét minden egyes ütésnél egyre jobban eltorzították a vonásait.

Üvöltöttem a dühtől, nem tudtam abba hagyni, a vérre szomjazó közönség hangja csak még jobban feltüzelt. A ketrec oldalát rázták. Abram kiabált, követelte, hogy állítsák le a küzdelmet, de engem teljesen magával ragadott a vérontás vágya. Alik lassabban vette a levegőt, teste remegett, és az öklöm megállt a levegőben, ahogy észrevettem, hogy haldoklik alattam.

Azt vártam, hogy megkönnyebbüljek. Hogy újra egésznek érezzem magam… de az, hogy az utolsó lélegzetekért küzd… csak egy semminek éreztem magam tőle…

– Csináld – suttogta Alik, tekintetéből lassan kiszállt minden élet, de még akkor is kekeckedő volt, még mindig olyan őrülten csillogott, ahogy mindig is.

Felpillantottam az ablaknál álló Kisára és láttam, ahogy könnyek folynak végig az arcán, és tudtam, hogy meg kell mentenem őt. Meg kell védenem őt.

Ő az enyém. Azt akartam, hogy újra hozzám tartozzon.

Önmagam akartam lenni én is… végre…

Összeszorítottam az ökleimet, felemeltem a fejem fölé, majd egy utolsó lendülettel a mellkasába csaptam a pengés bokszereimet… egyenesen a szívébe. Alik szájából vér bugyogott, szemei lángra lobbantak, míg végül már nem mozdultak, lassan ereszkedett rájuk a halál fátyla… Durov meghalt.

Elhúztam az öklöm, a vállaim lehanyatlottak, a szívem túl gyorsan vert, zihálva kapkodtam a levegőt. A tömeg fülsiketítő tombolásba tört ki. A ketrec rengett, miközben láttam, hogy a Byki utat tör magának, félretolva az embereket az útból és figyelmeztető lövéseket adott le. Mindenki tombolt és izgatott volt, mert megöltem a bajnokot. Nagyon sok pénz cserélt gazdát, és nagyon sokan veszítettek. De ez engem hidegen hagyott, csak néztem a merev testet alattam. A biztos győztest épp most mészárolták le.

Durov még langyos teteméből vér csordogált, míg engem úgy leptek el az emlékek, mint egy áradat. Én gyerekként, Rodion és Kisa… az én Kisám, aki mindig velem volt, simogatta a hajam, csókolt, felolvasott nekem…

Hirtelen a ketrec ajtaja hátracsapódott, és Abram csörtetett be rajta, térdre rogyott a halott fia mellett, döbbenet és fájdalom egyvelege torzította el az arcát. Egy újabb ösvény keletkezett a tömegben, egy férfi jelent meg a szétvált tömeg között. Leugrottam Alik testéről, terpeszbe álltam, és összeszorított öklökkel vártam a büntetést, amiért megöltem a legjobb harcosukat… a Bratva örököst. Kiverekedem magam innen, ha kell, lemészárolok mindenkit, aki az utamba kerül. És Kisát viszem magammal.

Egy hosszú, ősz hajú férfi lépett be a ketrecbe, két Bykival a nyomában, akik egyenesen Abramhoz szaladtak és felrángatták a földről. Abram túl dermedt volt ahhoz, hogy küzdjön ellenük, tekintete még mindig a fia holtestére szegeződött. És ahogy nézte a fiát, olyan volt, mintha ő is meghalt volna vele együtt.

Az ősz hajú férfi felém közeledett, szemeivel felmérve engem. Minden izmom küzdelemre készen állt, lehajtottam a fejem és ökölbe szorítottam a kezem. A férfi előre nyújtotta a kezét, békítő mozdulatától összezavarodtam. Összeszűkült szemekkel néztem rá.

Ez a férfi felmért engem, és míg belőlem csöpögött a vér, és kész voltam bárkit megölni, aki közém és Kisa közé állt, ő térdre rogyott és sírni kezdett. Meghátráltam a döbbenettől.

– Apa! – kiáltott egy nő, és képtelen volt elvenni a kezét az szája elől, könnyek áztatták az arcát, lerogyott a férfi mellé, és most már mindketten engem bámultak.

Éreztem, ahogy túlhevül a testem, izzadtság gyöngyözött a homlokomon. Nem tudtam elszakítani a tekintetem a szőke nőtől és az ősz férfitől, a mellkasom gyors ütembe mozgott, és egyre hasogatóbb fejfájás tört rám.

Körülnéztem a Tömlöcben, a Bykik a folyosóra vezényelték a tömeget, kiürítve a nyirkos pincét. A hátul álló férfire pillantottam: Viktor. Aprót biccentettem köszönetképpen, ő meg megemelte a kalapját, és eltűnt a tömeggel. Végre először talán… boldognak tűnt.

Két alak közelített a ketrec felé, és a szívem hatalmasat dobbant, amikor észrevettem, hogy az egyikük Kisa.

– Kisa – suttogtam, míg az apja, Pakhan, felsegítette őt a ketrecbe. Kisa betántorgott, az arca sápadt volt, de éktelen kék foltok tarkították, amelyek látványától remegni kezdtem a dühtől. Könnyek záporoztak végig az arcán, de nem szakította el a tekintetét az enyémtől.

– Kisa! – üvöltöttem, és elindultam felé, amikor a térdeplő férfi elkapta a karom.

– Várj! – mondta, és megszorította a kezem.

Horkantottam, kirántottam a karom a szorításából és felemeltem a pengés öklöm, hogy lecsapjak rá.

– Ne! – kiáltotta Kisa, és oda botladozott hozzám, kezét a mellkasomra tette. – Állj le! Kérlek, Luka, hagyd abba!

Megálltam, és Kisa duzzadt szemeibe néztem, de ő csak megrázta a fejét. Valami azt mondta, hogy bízzak benne és engedjem le az öklöm. Letéptem magamról a bokszereket és a földre hajítottam őket, majd végigsimítottam az arcán.

– Ő… Ő bántott téged – mondtam megtörten.

Kisa a tenyeremhez nyomta az arcát, olyan gyengéden, hogy alig ért hozzá. Fájdalmai voltak. Ettől csak még dühösebb lettem.

– Már vége, Luka – suttogta, és egy kézzel magához húzott, mivel a másik az oldalánál pihent, a csuklója ernyedten lógott.

– Eltörte a csuklódat?

Kisa sírva bólintott, de hozzá tette.

– Vége van. Meghalt. Szabad vagyok… te is szabad vagy… – mondta elcsukló hangon, és tudtam, hogy már alig bírja tartani magát, de még megpróbált mosolyogni. – Megcsináltad, baby. Bosszút álltál.

Kifújtam a levegőt, és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, de amikor a szemem sarkából mozgást észleltem a padlón, védelmezően magamhoz húztam Kisát. A testem megfeszült, és igyekeztem felmérni a veszélyt. Az ősz hajú férfi lábra állt a nővel együtt, előre nyújtották a kezüket, és Kisa megszorította a karomat.

– Luka, hallgass rám.

Körbenéztem a ketrecbe, felmérve ki van ott: Kisa apja, Abram, a Byki, az ősz hajú és a másik nő… és mindegyikük úgy nézett rám, mintha szellemet láttak volna. Csak bámultak engem, amitől én azonnal lehajtottam a fejem. Kisa elém állt, és én igyekeztem a hátam mögé tolni őt.

– Nem, Luka. Baby, kérlek, nézz rám.

Hezitáltam, de végül felpillantottam rá. A kezét a hajamba fúrta, és én nyomban ellazultam a mozdulatától.

– Itt senki nem fog neked ártani. Rájuk nézhetsz, és ők is rád. Ők látják, hogy ki vagy valójában. Biztonságban vagy.

Újra végighordozom a tekintetem az embereken, és a szemeim folyton megakadnak az idős férfin és a mellette álló nőn. Éles fájdalom hasít a halántékomba, amikor rájuk néztem, de küzdöttem ellene. Megfogadtam Viktor tanácsát, és megpróbáltam utat engedni az impulzusoknak.

– Luka, szükség van rá, hogy emlékezz valamire – mondta Kisa gyengéden. A hangja furcsa volt, mintha valami nagy dologra próbálna felkészíteni. Összeráncoltam a homlokomat, és Kisa nagy kék szemeibe néztem, a gyomrom azonnal görcsbe rándult.

– Nem megy – mondtam. – Nem jut eszembe semmi más. Próbáltam már.

Kisa bólintott, de láttam rajta, hogy még ez az apró mozdulat is fájdalmat okozott neki.

– Fájdalmaid vannak.

– Ez most nem számít. Lyubov moya, emlékezned kell.

– Mire? Mi kell eszembe jusson? – kérdeztem ingerülten, és vadul pislogtam az egyre erősebb fejfájástól.

– Dolgok magadról, hogy honnan jöttél, hogy kik a szüleid… a családodról… – Kisa ujjait az enyémbe fonta és megszorította őket.

Az ősz hajú köhintett és újra engem bámult. Lehunytam a szemeimet és próbáltam áttörni a fejemben lévő gátat, de csak még nagyobb fájdalom volt az eredménye. Elegem volt, ebből a kibaszott fájdalomból!

– Nem… nem emlékszem, solnyshko! – üvöltöttem, amitől a férfi előre lépett, a szőke nő meg hangosan felzokogott.

– Emlékszel… emlékszel rám, fiam?

Kisára néztem, aki még szorosabban fogott és csak bólintott bátorítás képen. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy mentőövbe, amikor a pulzusom úgy felgyorsult, mint egy versenyautó. Az idős férfi nem szakította el a tekintetét az enyémtől. Aztán képek jelentek meg a szemeim előtt, és ahogy kutattam az emlékeimben az arca után, rájöttem, hogy ő az… ő volt az.

Idősebb voltam, tini, és az autóban voltam egy férfival. Egy megbeszélésre mentünk. Az első találkozásom volt a Bratvával –

– Tagja voltam a Bratvának – suttogtam, és Kisára néztem. Bólintott és csókot nyomott a kézfejemre. Az érintésétől megnyugodtam.

– Folytasd, Luka. Folytasd.

Gyerek voltam. Karácsony volt, láttam a fát, az ajándékokat. A kanapén ültem, és egy férfi ajándékot adott át nekem. Egy férfi, akinek barna szemei voltak és világos haja… egy férfi, aki úgy nézett ki, mint az ősz hajú férfi…

– Boldog Karácsonyt, fiam – mondta.

– Köszönöm, apa – válaszoltam.

Levegő után kapkodtam és hátrafele lépkedtem, míg bele nem ütköztem a ketrec oldalába. Csak néztem a férfit, és alig kaptam levegőt, ő meg előre lépett.

– Luka? Te… te emlék –

– Te… te vagy az apám? – kérdeztem, amitől megkönnyebbülést véltem felfedezni a férfi arcán. Csak bólogatni volt képes. – Te vagy az apám. Ivan Tolstoi – mondtam újra, és feszültté váltam, amikor kezét a vállamra tette.

– Fiam – fakadt ki, és újra sírni kezdett. – Az én Lukám… visszatértél közénk.

A szívem őrülten vert, amikor előre léptem, és apám a karjaiba vont. Először lefagytam, nem akartam elengedni Kisát, de ahogy még több emlék özönlötte el a tudatomat, azon kaptam magam, hogy elernyedek apám karjai között. Hatalmas voltam hozzá képest, de mégis gyereknek éreztem magam a karjaiban.

A szipogás hallatán felemeltem a fejem és a szőke nőre néztem, aki boldog arckifejezéssel nézett minket. Egy emlékkocka ugrott be, ahogy egy fiatal lány ül mellettem az ebédlő asztalnál, és bosszantóan szurkálja a lábam a villájával. Aztán az előző karácsonyi emlék még jobban feltisztul, és látom őt magam mellett a fánál, majd azt is, ahogy átkarolja a derekamat.

Apám biztos megérezte, hogy mi mehet végbe bennem, mert hátrébb húzódott. Kisa elengedte a kezem, én meg előre mentem, és láttam mennyire remeg a szőke nő.

– Te vagy a testvérem – jelentettem ki, mire ő csak biccentett. – Tal… Tal.. – összeszorított szemekkel próbáltam emlékezni a nevére. Aztán valaki megfogta a kezem.

– Talia. A testvéred vagyok, Talia.

– Talia – mondtam ki én is az ismerősen csendülő nevet. – A testvérem.

Talia zokogni kezdett és átkarolt a derekamat, amitől újra feszültté váltam, és küzdöttem, hogy ne toljam el magamtól és ne lendüljek támadásba. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel.

– Életben vagy – szipogta. – Visszakaptalak. Visszakaptam a testvéremet.

Kisár pillantottam, aki épp az apját karolta át. Boldog volt, kék szemei fényesen csillogtak. Talia elhúzódott, és én visszavánszorogtam Kisához.

– Kisa – nyújtottam felé a kezem, kétségbeesett szükségem volt arra, hogy közel érezzem magamhoz. Túl sok volt ez nekem. Az elmém és a testem is kimerült volt, és csak ő jelentett biztos pontot számomra. De az előre nyújtott kezem a Pakhan – Kirill – fogta meg, és előre húzott.

– Nem tudtam, Luka. Soha nem tudtam… azt hittem, hogy te ölted meg a fiam, és ez lesz az én keresztem. Annyira nagy volt a fájdalmam, hogy nem gyanakodtam sem Abramra, sem Alikra. Abram olyan volt, mint a testvérem, soha nem gondoltam volna, hogy képes lenne ilyenre. Ártatlan voltál, és egy olyan tettért fizettél, amit nem követtél el. – Kirill Kisára nézett. – És ez a dolog elválasztott tőle. A feleségem forogna a sírjába, ha tudná, hogy fölöslegesen választottalak el benneteket, és egy olyannak engedtem át őt… aki nem nevezhető férfinek… csak egy beteg gyilkosnak.

Én csak bámultam rá, de láttam az őszinteséget a szemeiben.

– Apa! – zokogott Kisa, de a férfi csak felemelte a kezét.

– Ez az igazság – mondta, majd elnézett mellettem, egyenesen Abramra, és elővette a fegyverét. Odament az apámhoz és átadta neki.

– A te bosszúd, hogy megöld őt, Ivan.

Apám kihúzta magát és fagyossá vált a tekintete. A zsebébe nyúlt és előhúzta a saját fegyverét, majd átnyújtotta Kirillnek.

– Mindkettőnk bosszúja, mivel ő parancsolta Aliknak, hogy ölje meg Rodiont.

Ismerős érzés kerített hatalmába. Ezek voltak a Bratva férfiak, akikkel nem lehetett baszakodni. Ez volt az én családom… a hely ahová tartózom.

Apám oda ment Abramhoz, Kirill követte őt. Abram még mindig a halott fiát néztem. Apám levette a kabátját, fekete öltönyt viselt alatta, és visszakézből pofán csapta Abramot. Úgy tűnt meg sem érezte. Kirill és az apám felemelték a fegyvereiket, senki nem szólt egy szót sem, aztán pár másodperc után mindketten tüzet nyitottak. Egyenesen Abram mellkasába lőttek, aki a halott fia mellé zuhant a földre.

Kisa a karjaimba fészkelte magát, én meg szorosan átöleltem és csókot nyomtam a feje tetejére. Apám elindult felém.

– Luka? Emlékszel anyádra?

A szívem heves ritmusba kezdett, míg az izmai újra feszültté váltak, de most, hogy kinyílt az emlékeimhez vezető ajtó, egy sötét hajú nő arca ugrott be a szemeim elé, ami után úgy fújtam ki a levegőt, mintha négy órát edzettem volna. Kisa megszorított, majd felemelte a fejét.

– Annyira boldog lesz. Soha nem adta fel, mindig is hitt abban, hogy ártatlan vagy. Tudta, hogy te nem tehetted meg. Mindig is bízott benned.

Ideges lettem a szavaitól, homlokomat az övéhez nyomtam.

– De én nem az a Luka vagyok, akit ő ismert. Egy szörnyeteg vagyok, egy gyilkos. A mostani fia már nem olyan ártatlan.

– Te vagy a mi Lukánk. A mi fiúnk – mondta határozottan apám.

– Kisa, haza kell juttatnunk téged, hogy Dr. Chazov meg tudjon vizsgálni – mondta Kirill. – Kell egy sín a csuklódra. És kapcsok, meg gyógyszer is kell neked.

Kisa bólintott, és megsimogatta az arcom. Nem vettem eddig észre, hogy mennyire sápadt, mennyire szenved.

– Minden rendben lesz, Luka. Ha végzek, egyenesen a szüleid házához megyek. Neked is orvosra van szükséged. Megsebesültél, vérzel is.

– Nem – mondtam keményen. – Veled megyek. Majd engem is kezel a te orvosod.

– Luka –

– Nem! Kisa, solnyshko. Veled megyek– lehajoltam, és a fülébe suttogtam. – Szükségem van rá, hogy velem légy. Csak melletted érzem nyugodtnak magam. Én nem… nem ismerem ezeket az embereket, ahogy téged ismerlek. Te a jelenem vagy, ők még mindig a múltam egy darabkái – néztem rá kétségbeesetten. – Nem lehet nélküled. Szükségem van rád. – Nagyot nyeltem, és küzdöttem minden levegővételért, ahogy bevallottam neki. – Félelmet érzek a szívemben… Félek mindettől.

Kisa szemeiben szomorúság költözött és tudtam, hogy mindenki hallotta, amit mondtam. Kisa megfogta a kezem, és apám meg Talia felé fordított, míg én lehajtott fejjel álltam.

– Elmegyek Lukával az orvoshoz, aztán odamegyünk hozzátok. Lesz idejük felkészíteni Tolstoi mamát.

Gyáva módon, lehajtott fejjel álltam. De több érzelem ért az utóbbi öt percben, mint egész eddigi életem során, és ez túl soknak bizonyult így egyszerre. Valaki a bicepszemre tette a kezét, és amikor felnéztem apámat láttam.

– Minden rendben, Luka. Menj Kisával. Menj, hozzanak rendbe. Hamarosan találkozunk… fiam.

Bólintottam, hagytam, hogy a megszólítása leülepedjen, majd átkaroltam Kisa vállát és kivezettem őt a ketrecből. Az öltözőben nem beszéltünk, de éreztem magamon a tekintetét. Felkaptam magamra a megszokott szürke melegítő felsőmet, azt, amit a Gulag óta viselek, és követtem Kisát a hátsó bejáratig. Szorosan a szívem másik feléhez simultam, és életemben először hátratoltam a kapucnit a fejemen.