2. Fejezet

Második fejezet

Kisa

                                                                        Fordította : Katie

– Kisa, ma te osztod az utcán az élelmiszer csomagokat, rendben?

Lelkesen mosolyogtam Kruschev atyára, de belül a gyomrom megremegett. Utáltam ételt osztani az utcán, inkább a teherautó biztonságát részesítettem előnyben. Túl párás volt kint. Utáltam Brooklyn sötét sikátoraiban és keskeny utcáin sétálgatni – amik tele voltak otthontalanokkal és nem mindegyik volt jó szándékú közülük.

Az ételt szállító autó megállt, és én Pavel, az őszülő, alacsony, testes férfi mellé álltam a templomunkból.

– Úgy látszik, ma estére a legjobb barátok leszünk, Pav.

Pavel sápadt, ráncos arca melegen mosolygott rám.

– Az Úr, hálás lesz ezért, Kisa. Végül is, az Ő munkáját csinálod. Jó dolgot csinálsz. Tiszteletre méltó dolgot. Minden tiszteletem a tiéd.

Harcoltam a késztetés ellen, hogy a szemébe nézzek és elmondjam neki, hogy az én életem annyira el van baszva, hogy nem hiszem, hogy az Urat érdekelné. Inkább hamis egyetértéssel bólintottam. Pavel kihangsúlyozta a „jó” és a „tiszteletre méltó” szavakat a papám miatt. A „jó” szó és Kirill „A csendes” Volkov, normális esetben nem szerepelnek egy mondatban. Pavel régóta volt itt és tanúsíthatta a rengeteg pusztítást, amit a Pakhan és a Bratva hajtott végre az ellenségei ellen.

De bármennyire is féltek az emberek a papától, én szerettem őt. Mindig a legjobbat akartam neki. Mindig elmentem a templomba és mindig osztottam alamizsnát, mert: (a) a papa rám parancsolt, hogy megbékítsem Kruschev atyát – a papám örökké aggódott a családi üzlet brutalitása miatt, ami hatással van a lelkünkre. És (b) ha volt Isten, nekem jó pontokat kellett szereznem a családom nevében, hogy előnyös alkut köthessünk a végítélet napján. Az én véleményem szerint, ahogy a dolgok most álltak, a mérleg nyelve erősen a rossz oldal felé hajlott és mi mind el voltunk átkozva. Úgy láttam, nagyon sokáig fognak a pokol lángja emészteni minket.

Hívjatok optimistának, de abban reménykedtem, ezek a kis, heti jótettek egy lépéssel közelebb hoznak ahhoz, hogy ne legyünk teljesen menthetetlenek és ne bélyegezzenek minket az örökkévalóságig „gonosz gazfickóknak”. Plusz, szívesen segítettem a rászorulóknak. Nem csak szabadságot adott a papám huszonnégy óra per hetes felügyelete alól, vagy Alik örökké figyelő szemei elől, de azt is eszembe juttatta, bár egy életre csapdába estem egy olyan életben, amit nem akartam, mindig volt mit ennem, a legszebb házakban éltem, a legjobb ruhákat hordtam…… Meg voltam áldva az anyagi javakkal és úgy gondoltam, a jótettem megváltoztatja valakinek az életét.

– Oké, készen vagyunk, kezdhetünk – kiáltott Kruschev atya.

Az összes önkéntes kikapcsolta a biztonsági övét. Sóhajtottam. Kinyúlt, vékony, magasnyakú pulóvert és bő farmert viseltem.

Felálltam és a teherautó hátuljában található kis konyha felé vettem az irányt. Kruschev atya átadta nekem az élelmiszer csomagokat és hálásan mosolygott rám.

– Tapadj hozzá a ma esti csoportodhoz, Kisa. Veszélyes emberek jönnek elő, amikor a várost ez a fajta hőség eléri.

Megértő mosolyt küldtem felé, megfordultam és kiléptem a teherautóból, egy újabb forró nyári éjszakába.

Az első teherautó már megállt és a legjobb barátom, Talia felém tartott. Ivan Tolstoi – aki a Bratva harmadik vezetője – egyetlen lánya volt. Néztem, ahogy felém sétál, magas, szőke haj és csillogó barna szemek. Elmosolyodtam a négy inch magas sarkain. Számára még az, hogy konzerveket és takarókat adunk a hajléktalanoknak, is ok volt arra, hogy térdig érő, magas sarkú Gucci csizmák viseljen.

– Kisa! Úgy tudtam, ma este nem jössz, mert programod van Alikkal. Vagy egy kicsit lazábbra engedte azt a rövid pórázt?

Vállat vontam Talia kötözködő kijelentésére és próbáltam közönyös maradni.

– Valami üzleti ügye van a papáinkkal, így úgy döntöttem, eljövök ma este. Kruschev atya kért meg vasárnap a templomban, hogy segítsek. – A csomag felé intettem a kezemben. – Most pedig itt vagyok.

Talia szemei ellágyultak és magához húzott egy ölelésre, óvatosan, hogy nehogy összenyomja az étel és a takaró csomagot. Összerezzentem, amikor a vállai hozzányomódtak a kezemen lévő nagy véraláfutáshoz, amit a múlt héten szereztem, amikor felbosszantottam Alikot egy üzleti megbeszélésen. Az üzlettársa apjával „túl sokáig” beszélgettem, és kifejezte a „nemtetszését” a satuszerű szorítással és a halk, kemény, fülembe suttogott szavakkal, de én meg se nyikkantam és elviseltem a fájdalmat. Soha nem fogom megkérdőjelezni, amit Alik akar; az életem nem éri meg a harcot.

Amikor Talia visszahúzódott, szkeptikusan nézett a szemembe és azt kérdezte:

– Minden rendben, Kisa? Egyre jobban távolságot tartasz, ha Alik kerül szóba. Esküvői drukk? Vagy valami másról van szó? – A barna szeme megvizsgálta a ruházatom. – És mi a fasz van rajtad? Olyan meleg van, mint a pokolban, és te úgy öltöztél fel, mintha tél lenne!

Elővettem a hatezer dolláros műmosolyomat és meglegyintettem a kezem az arcom előtt.

– Megfáztam, ezért rendesen felöltöztem. Talán influenza vagy olyasmi. Mellesleg, a jótékonykodás amúgy sem egy rohadt divatbemutató, Talia. Jól vagyok, csak szomorú, hogy nem tölthetem az éjszakát Alikkal. Helyette, itt vagyok. – Rezegtettem meg a pilláim. – A családom lelkéért.

Talia egyszer sem vette le a szemét az enyémről, de végül hagyta az egészet és belém karolt.

– A családunk összes lelkéért! Nos, fejezzük be ezt, aztán beugorhatunk egy bárba, hogy berúgjunk. Kruschev atya engem egy másik csoportba rakott. Tudja, hogyha együtt vagyunk, túl sokat beszélgetünk és elhanyagoljuk a feladatunk. Csipkedd magad és mielőbb gyere vissza. Alkoholra van szükségem!

– Meglátjuk,– válaszoltam, tudva, hogy kifogásokat fogok keresni, hogy kibújhassak Talia meghívása alól. Alik megvadulna, ha megtudná, bárokban ütöttem el ez időm. Azt gondolná, hogy férfiakat szedtem fel. És mert Talia-vel voltam, az összeset. Alik utálta őt, azt gondolta róla, hogy egy lotyó, annak ellenére, hogy normális életet él. Azt is utálta, amit a bátyja jelentett nekem és utálta, hogy az emlékét életben tartja. Arra volt a legkevésbé szüksége a papának és a Bratvának, hogy Alik feldühödjön és megöljön valakit. Ha Alik hirtelen természete sebességbe kapcsolt, semmi nem állíthatta meg a belső gyilkosát a további dühöngéstől. Az apám gyorsan fogyott a szívességekből, hogy a New York-i igazságügyi rendszer ne tartsa fogva.

Pavel mellém lépett, adott Talia-nek egy puszit, én pedig meggyorsítottam a lépéseim az önkéntesek egy csoportja felé, és elkezdtem megmenteni néhány lelket.

– Isten áldjon meg, gyermek…. Isten áldjon meg…. Mindig olyan jól a gondomat viselted.

Az idős emberre mosolyogtam, miközben ő benyúlt a csomagba és azonnal enni kezdte a szorosan folpackba tekert sonkás szendvicset. Évek óta ez volt a helye. Nos, javítottam ki magam, legalábbis az utóbbi három évben, amióta segítem az egyházat. Pav azt mondta, ez az öreg férfi valószínűleg három évtizede ezeken az utcákon él. Mindig ebben a keskeny sikátorban tanyázott, mint az egér, ami fél elhagyni a lyukát. Elsomfordáltam a csoportomtól a parancs ellenére, de nem tudtam elmenni anélkül, hogy az étel csomagot oda nem adtam volna. Valami arra ösztökélt, hogy mentsem meg ezt az öregembert. Mindig annyira….megtörtnek nézett ki, annyira szomorúnak.

Együtt éreztem vele.

– Kisa? Kisa, merre vagy? – Egy távoli hang felkeltette a figyelmem. Rögtön felismertem, hogy Pavelé.

Lenéztem, ellenőriztem az öreg férfit, rámosolyogtam, amikor megláttam, hogy meleg takaróba burkolózott és elföldelte magát a kíváncsi szemek elől egy rakás dobozzal.

– Kisa? – Megforgattam a szemem, felnyögtem amikor Talia kétségbeesett hangon csatlakozott Pavelhez.

Nagyszerű.

Az önkéntesek egyre növekvő csoportja felé pillantottam a hosszú sikátor végén, elkezdtem kocogni feléjük, amikor hirtelen egy ápolatlan, szakállas férfi jelent meg a sötétből, és szándékosan kinyújtott lábbal elgáncsolt, én pedig a hideg, nedves földre estem.

Még annyi időm se volt, hogy sikítsak, mielőtt földet értem. A tenyereimet lehorzsolta a durva aszfalt. Hirtelen, a támadóm súlya szegezett a földre, ahogy megpróbálta elvenni a tárcám. Alkoholtól és állott testszagtól bűzlött. Küzdöttem a hányingerrel. Nem ismertem fel benne egyik hajléktalant sem azok közül, akik ebben a sikátorban gyakran előfordulnak. És neki fogalma sem volt, hogy kinek a lányával baszakodik!

– Ne! Hagyj békén! Segítség!

Megpróbáltam sikítani, de a férfi súlya a hátamon kiszorította belőlem a hangom és halk volt az üres sikátorban. Az önkéntesek nem láthatták, hogy megtámadtak, túl messze voltam a kutató szemektől, hogy tanúi legyenek egy bűntettnek.

A támadó megrángatta a karom, amitől csillagokat láttam. Megpróbáltam kiszabadítani a karom a hasam alól, hogy átadjam a táskámat, de beszorult.

Aztán hirtelen megmerevedtem, amikor azt éreztem, hogy egy penge simogatja a nyakam.

– Add át a tárcád lotyó, vagy kurvára felvágom a torkod,– utasított a mély hang, de nem tudtam kiszabadítani a kezem. Félelem söpört át az egész testemen.

A penge mélyebben nyomódott a nyakamba, és én becsuktam a szemem, a legrosszabbra számítva. Hirtelen egy mély ordítást hallottam, és a támadóm lehúzták rólam, visszafojtott tiltakozás hallatszott, miközben a sikátor magas falai közt a reccsenő hangok visszahangoztak.

Kétségbeesetten másztam előre, hogy elmeneküljek a hang elől, feltérdeltem, aztán megfordultam és seggre ültem…….. azonnal elállt a lélegzetem a látványtól a szemem előtt.

A támadómat a falnak szegezték, és egy hatalmas, csuklyás férfi ütötte az arcát és a gyomrát összeszorított ököllel. Nem tudtam levenni róla a szemem. A csuklyás férfi könyörtelen volt, minden egyes ütés pontosan talált, a mellkasa zihált és egyik lábáról a másikra állt, miközben az agressziója minden egyes pillanatát kiélvezte. Élvezte a harcot…… Élvezte a bántalmazást….

Felismertem a jeleket az alapján, amikor Alikot néztem a ketrecben.

A sikátor falához másztam, egy nedves téglában megbotlottak az amúgy sem biztos lábaim, és a csuklyás férfi felé fordultam…..aki most éppen a támadóm állkapcsát tartotta a kezében.

Amikor rájöttem mire készül, előre tántorodtam és felkiáltottam:

– Ne!

De nagy kezének éles rántása visszhangzott a falakról, ahogy elhallgattatta. A támadóm élettelen teste törött nyakkal zuhant a földre.

A mozdulatlan testet bámultam. A halál általában nem izgat fel. Sok holttestet láttam már eddigi életemben, többet, mint a legtöbb temetkezési vállalkozó, de a könnyedség, amivel a csuklyás férfi ölt, félelemmel és rettegéssel töltött el. Nyilvánvaló volt, hogy ölt már előtte; egy először gyilkoló nem lett volna ennyire nyugodt.

A szemem végigsiklott a csuklyás gyilkoson, aki kísértetiesen csendes volt. Szemben állt az áldozatával, az ökölbe szorított keze a teste mellett, a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt a pulóvere alatt, ami feszült az izmos testén.

A közelemben állt. Olyan közel, hogy éreztem, ahogy a forróság hullámokban sugárzik a testéből. Nehezen vettem a levegőt, és kurvára ki akartam innen jutni. De nem tudtam mozdulni, magával ragadott a látvány, amikor az idegen férfira néztem, aki fenyegetően tornyosult előttem.

Egy lépéssel közelebb lépett, a testem felkészült a támadásra, aztán még egy lépéssel közelebb jött. A hátam a falnak ütközött, amikor félelmemben hátrálni kezdtem és a csuklyás férfi tett egy utolsó lépést, amivel már majdnem egy síkban volt a mellkasommal.

A szemem kikerekedett, miközben a sötét alakját bámultam, és a közvetlen közelében csak lassan vettem a levegőt. A csuklyás férfi nem mozdult, csak állt előttem. Mint egy szobor.

Hatalmas volt, széles és magas. Csak az arcának az alsó felét lehetett látni – az egész száját, a borostás, erős állkapcsát…..a meztelen mellkasa felső részét. Démoni kinézetű tetoválások fedték a gyönyörűen kidolgozott mellizmait.

Megdöntötte a fejét, és így többet lehetett látni az arcából. A szívem gyorsabban kezdett verni, miközben arra vártam, hogy többet lássak az arcából, de a csuklya anyaga túlságosan mélyre lógott, emiatt eltakarta a szemét.

Néztem, ahogy a férfi átfuttatta a fogait az alsó ajkán. Összeszedtem minden bátorságomat és egyértelműen szembe szállva Alik szabályaival, óvatosan előre léptem, és kiböktem:

– Te……megmentettél.

A kezeim remegtek, a lábaim és a hangom gyenge volt, és akármennyire veszélyesnek is nézett ki ez a férfi, akinek teste túl feszült és szigorú volt, az én félelmem mégis csökkent. Úgy látszott, miközben szemtől szemben álltunk egymással, hogy tanulmányozni akart, közelebb akart lenni hozzám.

A csuklyás férfi állkapcsa megfeszült és a fejét oldalra döntötte, mintha fontolgatná, amit mondtam. Nem tudtam levenni róla a szemem, az aurája állatias, elvadult, mégis valahogy……vonzott. Nem tudtam megmagyarázni.

Ahogy lassan közelebb fordultam, a meleg szél felém hozta az illatát. Mámorító volt, mező illatú, mintha hónapokat töltött volna el a szabadban. Olyan volt az illata, mint az első hónak, ami Central Park hideg füvére esik. Áthatolt a koszos sikátor bűzén, mint a kés a vajon, amitől borzongás futott végig rajtam.

– Mi….mi a neved? – kérdeztem, a hangom egy részének erejét visszakapva.

A csuklyás férfi testtartása hirtelen megváltozott, mintha áramütés érte volna, és elektromosság szaladt volna át a testén. Ez volt az első alkalom, hogy a csendes sikátorban hallottam a lélegzetét. Elakadt a lélegzete, a levegőt úgy vette, mintha eltalálták volna a mellkasát. Elakadt a lélegzete a kérdésemtől.

Tett egy lépést hátrafelé, aztán még egyet és még egyet, amíg el nem ért a földön fekvő támadómhoz. Előrébb léptem, magamra hívva a figyelmét, de nem vette le a csuklyáját.

A fejét mindig lehajtotta. Nem mutatta meg a szemeit.

A csuklyás férfi lehajolt, és megfordította a lábával a támadóm holttestét. Úgy rúgta a testet be a sikátor egy sötét sarkába, mintha egy üres sörösdoboz lett volna. Aztán elkezdett hátrálni.

Elszorult a szívem és kinyújtottam a kezem, hogy jelezzem neki, álljon meg.

– Ne! Kérlek, csak meg akarom köszönni, hogy megmentettél. Az a férfi…..Azt hiszem meg akart ölni. Megmentetted az életem….

A szavaimnak semmi hatása nem volt. A csuklyás férfi hátrált, az öklei újra ökölbe szorultak. Aztán elszaladt a sikátor másik oldala felé.

– Várj! – visítottam, de csak annyit láttam, hogy a sötét ruhája eltűnik az árnyékban.

Hirtelen egy hideg kéz ragadta meg az enyém. Ijedten felsikoltottam, megfordultam aztán megláttam Talia-t, a sápadt arcát és a kikerekedett szemeit.

– Kisa…..mi a fene történt? – suttogta sürgetőn.

Aztán a támadás utáni sokk, amit megállított a csuklyás férfi bámulása, azonnal végig szaladt a testemen, és könnyek kezdtek potyogni a szememből.

– Meg…megtámadtak. – Sírtam, és Talia megölelt a karjaival.

– A picsába! Ki volt az a férfi, aki elszaladt?

– Nem tudom. De megmentette az életem. – Hátrébb léptem és Talia-re néztem. – Ő megölte azt a férfit és megmentette az életem.

– A francba! – sziszegett újra Talia. – Hívom az egyikünk papáját, hogy tüntessék el a testet.

Ez megállította a könnyeim.

– Nem tudhatja meg a papa, vagy Alik. Őrjöngenének, ha megtudnák, hogy elváltam a csoporttól és egyedül mászkáltam.

Talia úgy bámult rám, mintha megőrültem volna, de végül vonakodva bólintott.

– Rendben. Ismerek valakit, aki csendben elintézi. Senkinek sem mondom el, hogy közöd volt hozzá.

– Köszönöm,– mondtam megkönnyebbülten.

Talia megsimogatta a kócos hajam.

– Tudsz sétálni? Rendben vagy?

– Csak felkavart,– válaszoltam. – Rendben leszek, Tal. Csak nem akarom, hogy a papa, vagy Alik tudjon róla.

Másodperceken belül Talia végighúzott a sikátoron, el a gyilkosság helyszínétől.

Egy utolsó pillantást vetettem abba az irányba, amerre a férfi eltűnt, aztán hagytam, hogy Talia visszavezessen a teherautóhoz, miközben másra sem tudtam gondolni, csak a meggyilkolt férfi holttestére a sikátor földjén.

Krushev atya engem nézett, miközben közeledtünk, és rosszallón, minden szó nélkül rázta a fejét.

Beszálltam a teherautóba, a várakozó önkéntesek láthatóan haragudtak rám a lassúságom miatt. Lezuhantam egy üres ablak melletti ülésre, a homlokomat a meleg üvegnek támasztottam.

Talia mellettem ült, a kezemet fogta némán támogatva, de én csak bámultam ki az ablakon, miközben a teherautó lassan kigördült az úton.

A tekintetem lassan siklott át a hajlaktalanok egymás utáni sorain, férfiak és nők ezeken a rögtönzött menedékhelyeken táboroztak le az éjszakára. Megborzongtam a gondolatra, mi is történt; a támadás súlyossága, a gyilkolás szíven ütött.

A szívem megtelt együttérzéssel a hajléktalan férfi és a szerencsétlen helyzet iránt. Aztán a szemem sarkából megláttam egy hatalmas, sötét alakot, a lepusztult utca végén üldögélni. Egy hatalmas, sötét alakot, aki szürke melegítőfelsőt viselt, a csuklyáját az arcába húzva, keresztezett lábakkal ülve, lehajtott fejjel. A hatalmas, sötét férfialak, egy nagy üvegedényt szorongatott a kezeiben. A tenyerem az ablakra tapasztottam, ahogy elhaladtunk. A szemem sürgette, hogy nézzen fel, hogy láthassam az arcát. Egy járókelő ment el mellette, aki aprót dobott az edényébe.

Megdermedtem az igazságtól.

A férfi, aki megmentett…….a férfi, aki megmentette az életem…..hajléktalan?

A férfi, aki úgy harcolt, mint egy ketrecből kiszabadult állat, a gyilkos….. pénzért könyörgött az utcán?

Az életemet köszönhettem a titokzatos hajléktalannak az utcán.

A hajléktalannak, aki úgy küzdött, mint egy gyilkos.